Készítette: DeleriumX, deleriumx@freemail.hu

Főszereplő: Narcissa Malfoy

Figyelmeztetés: Darkos és szexuális tartalom! Háttértörténet, jellemrajz, alig van köze a HP-hez. Mindig is foglalkoztatott a téma, hogy vajon LM és felesége között mi lehet az összekötő szál. Hát erre jutottam.

Megjegyzés: Nem szoktam ragaszkodni a HP-hez, ezért lehet, hogy történeti adatok, jellembeli dolgok hibásak, sorry. Esetleg megírhatjátok, ha valami nem stimmel.

Korhatár: Földi időszámítás szerint 18 év (=216 hónap =6754 nap =157776 óra stb.) Szerintem (embertől függ).

Jogok: Az enyémek.

Az én Luciusom

Néha szégyellem magam amiatt, amit érzek. Az egyik részem gyűlöli azt a szánalmas, függő kis senkit, aki vagyok. A másik részem... hát, élvezi. Szerelem, á, dehogy! Szükség, vágy, kínzó szenvedély. Lucius bőrének érintése olyan számomra, mint a kábítószer. Képtelen lennék leszokni róla. Mikor először hozzámért, már akkor tudtam, hogy ez az egyetlen varázslat, amelynek a hatása egy életen át üldözni fog.

Először csak messziről figyeltem, felszívtam magamba a látványát, a csillogó szőke haját, fagyos pillantása volt a tápláléka sóvárgó lelkemnek. Néztem, és kimondhatatlanul vágytam rá. Egyre mélyebben és mélyebben beette magát a lelkembe. Tudta. Látta ô már régen, hogy mit érzek iránta, de addig nem lépett, míg elválaszthatatlanul hozzá nem kötődtem – önszántamból. Aztán egy éjszaka megszólított. A hálószoba ablakában álltam, s néztem a hótól a sötétben is ragyogó Hogwarts-birtokot. Karácsony volt – a többi lány mind hazament. Nekem semmi kedvem nem volt a családomhoz. Az agyamra mentek mind. A slytherines fiúk hamar rájöttek, hogyan juthatnak be a hálószobánkba, ami így hetedik év elejére hatalmas orgiák színtere lett. Belépett, hangtalanul, meg akart lepni. Akkor vettem észre, mikor egy varázsigével bezárta az ajtót maga mögött.

- Narcissa! Nem gondolod, hogy oka van annak, hogy ketten maradtunk csak itt? – kérdezte megállva az ágyam mellett. Valami ördögi jeges tűz izzott a szemében, ami most először félelmet váltott ki belőlem.

- Oka? Vajon mi lenne? – válaszoltam megjátszott félénkséggel, csak az arcom felé fordítva.

- Tudod jól, mint ahogy én is, hogy amióta megláttál, epekedsz utánam. Most jött el az ideje, hogy az enyém légy.

Nem tudtam, mit feleljek. Egyszerre éreztem szégyent, mert tudta az egyetlen dolgot, amit soha nem bírtam volna a szemébe mondani. Ugyanakkor a vágy egyre inkább elhomályosította a látásomat. Két hang viaskodott bennem. Az egyik így szólt: igen-igen-igen!!! A másik könyörögve: nem-nem-kérlek-ne!!!

- Ha jó leszel, egy életre magamhoz láncollak – ezt már a fülembe súgta, miután odalépett mögém, az ablakhoz. Az ujjai végigsimítottak a derekamon, aztán magához szorított. Nem tudtam nyelni. A félelem, és a közelsége gúzsba kötött. Levette a ruhámat – csak egy köntös volt rajtam. Nem olyan volt ô, mint a többi férfi, akivel addig voltam. Jéghidegséget árasztott magából, akkor is, ha forró volt a teste. A nyelve hideg borzongást hagyott maga után hátul a nyakamon. Karjai között tartott, erősen, mintha a foglya lennék, az ágyhoz vonszolt, és a magáévá tett. Vizsgáztatott. Kíváncsi volt, mindenben elég jó leszek-e neki. Engem megvakított az örvénylő vágy, amit iránta éreztem, és teljesen kiszolgáltattam magam neki. Akkor még nem tudtam, amit később ô maga mondott ki:

- Drágám – szólt kéjes mosollyal – az én karjaimból nincs menekvés! Örökre a rabszolgám maradsz. A vágyaid elől nem menekülhetsz. Márpedig a vágyad én vagyok.

Az én Luciusom... Még alig múlt tizenhét, de már akkor olyan volt, mint egy felnőtt. Fiatalos tüze időközben alábbhagyott, de akárhogy is, tizenhét évesen érettebb volt, mint bármelyik fiú a környezetemben. Valami sötét, gonosz tudatosság volt benne.

Beigazolódott, amit mondott. Ma is a rabszolgája vagyok, pedig hosszú éveket töltöttünk együtt. Soha nem tudok betelni vele.

Talán valaha szerelemre is képes voltam, ami Luciusról nem mondható el. Kár lenne Róla beszélnem, hisz régen volt, és elszalasztottam a lehetőséget. Néha még eszembe jut... de persze egyre ritkábban.

Sokmindent titkol előlem. A terveit, a céljait nem ismerem. Hatásos, ahogyan a világ előtt a Nagyúr csúszó-mászó szolgáját alakítja, s valójában a háttérből irányít. Erősebb ő, mint azt bárki is képzelné.

A fiam... sohasem volt és talán nem is lesz az én fiam. Draco az ő játékszere. Remélte, hogy egyszer méltó utódja lehet, de mióta rájött, hogy Draco az anyja függő, irányítható lelkivilágát örökölte, azóta csak játszik vele. Parancsol neki, elvégezteti vele a piszkos munkát. Szítja a gyűlöletét, az érzéseit, míg ő maga érzéketlen és hideg marad, mint az acél.

Mindig is kísértettem a sorsot, na meg az ördögöt. Tőle féltem, s a mai napig félek, de a félelem felizgat. A fájdalom, a szenvedés, amit okoz nekem, hozzáláncol. Tudom, hogy csak tárgynak tekint. Tudom, hogy a ragaszkodása hozzám csak birtoklásvágy, és tudom, hogy soha nem engedne el. Rengeteg szeretője van, azaz inkább úgy mondanám, hogy mindegyik egy éjszakára. De ha akarnék, sem tehetnék ellene semmit. Csak annyi az enyém belőle, amennyit nekem ad. Bár ő erre azt szokta mondani:

- Én senkié sem vagyok. Te az enyém vagy, az igaz. De én nem függök senkitől. Még a Nagyúrtól sem. Akármekkora hatalmú feketemágus is, titokban én irányítom. A terveit én ösztönzöm, a legtitkosabb, leghatásosabb mentális mágiával. Persze ezt neked nem kell tudnod. Ha kiadod a titkaimat, összetörlek. Tudod, hogy képes vagyok rá, hogy testileg-lelkileg darabokra szaggassalak.

Minden porcikám kívánja a testét, az érintését, a hidegségét. Amikor szeretkezünk, mohó és könyörtelen. Alig tudok levegőt venni, annyira fojtogatóan izgató a belőle áradó jéghideg szenvedély. Az önkívületbe kerget, ahogy játszik a testemmel, sebeket ejt rajtam, s a véremet szívja. Valahogy mindig el tudja érni, hogy ne élvezzek el, amíg ő nem akarja. Szinte sokkos állapotba kerülök, mire a csúcsra juttat, de akkor aztán olyan erővel önt el Ő, hogy úgy érzem, egy egész világot el tudnék pusztítani... Képes démonná változtatni, képes megölni azt a senkit, aki vagyok, és olyan erőssé tenni, amilyennek nélküle nem érezhetném magam.

Hogy ki is Lucius valójában? Még én sem ismerhetem. Titokzatos, hideg és számító, de szenvedélyes. Amit akar, az előtt nincs akadály. Sötét a szíve, az elméje viszont tiszta. A gondolatai szárnyalóak, a fekete mágia területén kiváltképpen. Olyan mérgeket őriz otthon egy titkos kis szobában, amelyeket borzalmasabbnál borzalmasabb kínok okozására talált ki. Félek tőle. De ez nem változtatható. Annak idején én választottam ezt az életet. Tudtam, mi lesz, ha „beleszeretek”, és akartam, nagyon akartam...

Hát most az övé vagyok. Nem is tudom, hány éve vagyok a felesége, és a fénye még mindig nem csökkent a szememben. Nagy betűkkel minden érzékemre rávési a nevét, minden gondolatomon és érzésemen otthagyja a nyomát   Ő,   LUCIUS...