A megszokottól eltérően némi csúszással, de végül Harry Potter harmadik alkalommal is berepült a világ összes mozitermébe. A várakozás nem volt hiábavaló, kedvenc varázslótanoncunk újult erővel veti bele magát a mágia rejtelmeibe és a kalandokba. A rendezőváltás nem vált kárára a sorozatnak, sőt, aki valamilyen okból nem szimpatizált volna az első két epizóddal, az bátran próbálkozzon a harmadik felvonással: teljesen új moziélmény részese lehet.

A Potter-rajongók jelentős táborával egyetemben magam is úgy vélem, hogy az azkabani fogoly az immáron öt részes széria legjobb darabja. Egyrészt azért, mert már komolyodott az előzményekhez képest, másrészt pedig ebben a kötetben találkozhatunk a legcsavarosabb történettel, kissé borongós, ám mégis végletekig szórakoztató formában. Chris Columbus munkájával ellentétben Alfonso Cuarón nem az írott szöveg minden pillanatának filmrevitelét tűzte ki célul, hanem saját stílusát keverte a regény legjobb pillanataival, ezzel létrehozva egy olyan egyedi hangulatot és látványt, ami nem csak a legkisebbeket fogja elvarázsolni. Az elvakult rajongókat talán zavarni fogja a felgyorsított cselekmény és bizonyos pontok elhagyása, de muszáj tudatosulnia, hogy a könyv szellemét film sosem lesz képes maradandóan visszaadni, így a kellemes átmenetet csakis bizonyos kompromisszumok árán lehet megvalósítani. A forgatókönyvíró ügyesen ráérzett a Rowling által papírra vetett legjobb pillanatokra és ezeket összefűzve nyújtott olyan alapanyagot, amit Cuarón képes volt megtölteni élettel, feszültséggel - mindezt pörgős formában, buta üresjáratok nélkül. Nem csupán a digitális technikára hagyatkozva, hanem a filmes eszköztár szinte minden elemét kihasználva igyekezett minél atmoszférikusabbra hangolni alkotását, és bátran állíthatom, sikeresen vette az akadályokat.

A karakterek végre megtelnek élettel, a varázslók világa immáron nem csak csiricsáré díszlet, hanem kőkemény hangulattal rendelkező misztikus csodaország. A megfelelő színészvezetésnek hála a gyerekek már nem csak sikoltozó bábok a kamera előtt, hanem tehetséges színészpalánták, akik végre sikeresen ráéreztek figurájukra: még a Ront alakító Rupert Grint is megszabadult irritáló, a szereptől teljesen idegen bárgyú ábrázatától. Néhol ugyan akadnak döccenők (téli jelenet Harry dühkitörésével), de ezeket a pillanatokat elfeledtetik a nagy nevek legszebb pillanatai. Alan Rickman, Gary Oldman, Davis Thewlis, játéka magával ragadó, nem véletlen, hogy a rövidke, de annál hatásosabb közös jelenetük a film csúcspontja.

A rendezésen és a kiváló alakításokon túl a mozi második legnagyobb ütőkártyája a látvány, mely teljes egészében Michael Seresin operatőr munkáját dicséri. Többnyire felfedezhető ugyan a számítógépek által összehozott segítség, de a fantasztikus tájképek, monumentális totálok, a tükröződő felületek állandó használata, a zseniális kameramozgás mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a film elnyerje végső, kissé komor, érzelemgazdag hangulatát.

A direktor persze nem feledkezett meg a Potter-sorozat humoros vonulatáról sem, a helyenként feszült pillanatokat jól oldja az eleve adott humorral, így szinte tökéletes összképet és egy megfelelő adaptációt produkál a nézők számára. Harry tehát jó kezekbe került, még ha kissé kurtított formában is, de mindenképpen az eredeti sorok színvonalának megfelelő mozi született, ami minden bizonnyal nem lesz száz százalékos a rajongók körében, de mint film szinte teljes egészében megállja a helyét.