-         Ébresztő, kisfiam, hasadra süt a nap! – keltegette mamája.

-         Pff…  Bár csak a hasamat sütné! – morgolódott a fiú. – Anya hagyj már aludni!

-         Szeptember elseje van, és ha nem bújsz ki gyorsan a takaró alól, még lekésed az utolsó évedet!

James erre úgy ugrott fel, mint akinek parázs van a feneke alatt.

*

Miután a pályaudvaron elköszönt szüleitől,  elindult ládájával, és erősen csipogó baglyával, Gumchicken –nel  egy nem éppen magányosan álldogáló fiú felé. Sirius évek óta a lányok  kedvence volt, és most is szép kis csapat állt mellette ex- , vagy esetleg jövendőbeli barátnőkből.

-         Szia Tapmancs!- köszönt barátjának.

-         Helló Ágas! Hol voltál? Már egy fél órája várok rád! Peter és Remus ezer éve felmentek fülkét keresni.

-         Bocs, de elaludtam.

-         Jellemző… - morogta Sirius. – Gyere, menjünk, mindjárt elindul nélkülünk a vonat.

-         Hé, haver! Nélkülünk senki nem megy el. – Röhögött Ágas, de azért még követte barátját.

Felcipelték a cókmókjaikat a vonatra, és megkeresték a másik két fiút.

A kupéban Sirius hanyagul feldobta ládáját a helyére, és ledobta magát Féregfarkkal szemben.

        -  Helósztok! –köszönt – Mizújs?

Remus szokás szerint elintézte egy vállrándítással, és egy ,,semmi külnös” mondattal. Azonban Peterből úgy ömlött a szó, mint a szennyvíz. Sirius persze oda sem figyelt, csak néha unottan beszúrt egy ühüm – öt , vagy egy ,,nem mondod” –ot.

      James ellenben nagyon idegesnek tűnt. Olyan érzése volt, mintha valamit elfelejtett volna. Valami… nagyon fontosat…

-         Megvan!!!  -kiáltott fel hirtelen.

 Remus összerezzent.

-         Mi van meg? – kérdezte.

-         A mensese, te lüke! – vigyorgott Sirius – ilyet nem illik kérdezni.

-         A seprűmet hagytam otthon!- felelt Ágas nem is törődve az epés megjegyzéssel, és előkapart egy darab pergament pennával.

-         Úristen! Összeszakad a világ! – mondta ironikusan Tapmancs.

-         Hát, igen Sirius, képzeld, ha a Griffendél fogójának nem lesz seprűje, akkor lőheted a kupát! – közölte egyszerű tényként a ,,sértett”, és már rohant is kifelé a levéllel és baglyával a kupéból.

Kiszaladt a mozdony végéhez, kiment az ajtón, és ráültette Gumicsirkét a korlátra. Míg rákötözte a lábára a szüleinek címzett  ,,levelet”, érezte, hogy a vonat lassan elindul. Elengedte a postást, és már fordult  volna befelé, amikor meglátott egy égővörös loboncot.                                                     Lily Evans rohant a vonat után. Smaragdzöld tekintete találkozott a fiúéval, akit egy pillanatra elvarázsolt a jelenség. Aztán észbe kapott, és gyorsan kihajolt a korláton kezét a lány felé nyújtva. Látta, nem valószínű, hogy elérik egymást, úgyhogy kimászott a korláton kívülre, egyik karjával kapaszkodott, a másikat nyújtotta a loholó  Lilynek.

-         Siess, mert gyorsít a vonat! – kiáltott oda neki.

 Látszott hogy a lány válaszolni akar, de a beszédre szánt energiáját inkább a futásba fektette. Szeme összeszűkült, ahogyan erőlködött. Aztán egy nagy iramodással, és tekintélyes ugrással elkapta a fiú kezét. James felhúzta magához.

        Még épp idejében, mert a Roxfort Expressz hirtelen rándulással felgyorsult. Ettől Lily újra elvesztette az egyensúlyát. Halkan felsikkantott.

          Azonban nem hiába volt James a Griffendél fogója immár hatodik éve! Olyan gyorsan kapta el a lány derekát, hogy annak szinte ideje sem volt eldőlni. Egy hosszú percig csak nézték egymást.

      James különösen.

          A zilált vörös haj… a bájos pírben játszó arc… a telt ajkak…   

És azok az őrjítően zöld szemek! A fiúból előtört a négy év alatt összegyűlt szenvedély, az a hihetetlen vágyakozás…  Nem bírta tovább. Szorosan magához húzta a lányt, és megcsókolta. Olyan határozottan, hogy talán ettől, talán a meglepettségtől Lily megdermedt. Egy pillanatra el akarta lökni magát Jamestől, de eszébe jutott, hogy ez nem jó ötlet, mivel a derekát szorító erős kar az egyetlen támaszpont, ami fogja…

      Viszont most felizzott benne valami, átjárta a testét a bizsergés…

Az agya végképp kikapcsolt. Csak az ösztönei mozgatták, amik azt súgták, hogy menten elolvad.   

Átkarolta James nyakát, és odaadóan csókolt.

Érezte, ahogyan a fiú szíve ver. A fiú is érezte a lányét.

Mikor elengedték egymást, Lily látta a csillogást az őt néző szempárban. Azok a mélybarna szemek csodálkozással vegyes boldogsággal nézetek rá. Látta azt, amit sosem hitt el. Akármilyen nehéz is volt elhinni, James tényleg szerette őt. Szerelmes volt, és pont belé, aki annyit sértegette, és gonoszul elbánt vele. Látta a fiú szemében az elmúlt évek bánatait, és szinte leperegtek előtte a jelenetek ahányszor összetörte a szívét. És most rá kellett jönnie, hogy amit James Potter iránt érez, az nem más, mint SZERELEM. Nem megvetés, nem undor, és nem közöny: SZERELEM!

       Egy kicsit elbizonytalanodott. Nem tudta, hogyan tovább.

James, mintha megérezte volna, hogy „kicsúszott a lába alól a talaj”  ,

Újra erősen átkarolta. Lily a mellkasára hajtotta a fejét, de valahogy feszültnek érezte magát…

-         James, én…-kezdte, de ahogy a fiú szemébe nézett csalódottságot érzett áradni belőle.

Ő sóhajtott, és leütötte a szemét.

-         Nem tudod mi ütött beléd, nem gondoltad komolyan, csak hirtelen ért. – hadarta – Ezt akartad mondani, igaz?

-         Nem, én... – Lily meglepődött a hallottakon, de nem tudta befejezni, mert James újra megszólalt.

-         Semmit nem kell mondanod, Lily. Én tudom, hogy nem szeretsz. Négy év elegendő volt hozzá, hogy rájöjjek. Bocsáss meg, csak…

De ő sem tudta befejezni. Lily hirtelen az ajkához kapott, és megcsókolta. Máshogy nem tudta berekeszteni a szóömlést. Bizony, James nyelve nem csak a beszédben volt jó.

      Mikor szétváltak, a fiú úgy össze volt zavarodva, hogy meg sem tudott szólalni. Lily elmosolyodott, és megdörzsölte a karját.

-         Zzz - vacogott – én fázom, te nem?

-         Öh, nem.

-         Biztos? – kérdezett vissza cinikus mosollyal a lány.

James vette a lapot. Visszamászott a korláton, majd Lilyt is átsegítette.

Nem tudott mit mondani. Érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. Lily szereti! Vagy csak játszik vele? Nem, az nem lehet. Az a csók olyan valósághű volt...

        Érezte, hogy most mondania kellene valamit, de nem tudta, mi legyen az, hogy ne rontsa el a helyzetet.

Hirtelen megállt, és szembefordította magával a lányt.

-         Lily… - kezdte- Tudnom kell!

Lesütötte a szemét. Nem mondta ki, mi az, amit tudnia kell, de a lány így is értette.

-         Mit érzel, James? –mondta – Az rengeteget segít. Tisztában vagy vele, mit érzel?

-         Igen… vagyis… Nem.  Összezavarodtam, Lily! Érted? Összezavarodtam! Egyszer még utálsz, aztán meg hozzám bújsz és úgy csókolsz, hogy…

-         Hogy? Mit éreztél?

-         Hát… Azt nem tudom… - mondta – Tudod, éppen nem azon gondolkozik az ember, mikor a  ,,titkos” álma teljesül…

-         James! Most mondd meg hogy lehetsz ilyen buta!? Szeretlek, érted? SZERETLEK!!!

A fiú nem tudta, mit mondjon. Nem tudta mit tegyen. Annyira megkönnyebbült, ha az a hülye gravitáció nem lett volna, most biztosan elszáll.

    Lily ugyanígy érzett. Ilyen sok idő után végre igazán szerelmes! Mostantól minden szép lesz.

És ekkor… ma már harmadszor összeforrt az ajkuk. De ez szebb volt mint bármelyik. Mintha a hetedik mennyországban röpködnének. Csak ők ketten. Örökké. Együtt.

-         Szeretlek… - suttogta James.

-         Szeretlek… -suttogta Lily.