Mert szeretlek

Jogok: J. K. Rowling -é és az enyémek.

Korhatár: Minimum egy 14-es karika, ugyanis egy szereplőm halálát leli.

Lektorálták: Andi és Brigi (köszönöm nektek).

Megjegyzés: Kritikákat és véleményeket a dr_szoszi@freemail.hu címre várok.

Fájdalom hasít a vállamba, ahogy a csonttörő átok eltalál. Kínomban felkiáltok, de többre nincs is időm, mert már suhan felém ellenfelem többi átka, melyeket hárítanom kell. Támadni már időm sincs, teljesen lefoglal a védekezés. Így is olyan érzésem van, mintha ez az álarcos kímélne.

Egy halálfaló ennél sokkal erősebb átkokat is ismer. Ráadásul már ezerszer megölhetett volna, de nem, csak játszik velem. Körülöttem mindenhol párbajozó embereket látni, eltévedt és kiszámított átkok ontják ki ártatlanok és bűnösök életét. Komolyan ezt akartuk? Fut át az agyamon, de gondolkodni még mindig nincs időm, mert máris suhan felém egy újabb rontás. Fene vigye el! Már nincs időm hatástalanítani, kénytelen vagyok elugrani előle, ezzel nyerve néhány másodpercet arra, hogy én is támadhassak, nem vagyok egy öldöklős típus, így nem is tudom, miért lepődök meg azon, hogy csak egy sima egyszerű lefegyverző varázslattal támadok, de ebbe minden erőm beleadom. Megrökönyödve nézem, ahogy váratlanul éri átkom. Hanyatt vágódik, pálcája a kezembe siklik. Legyőztem! El sem hiszem.

- No lám! – tápászkodik föl a földről. Arcáról félig lelóg a maszk, mely most már látatni engedi szürke szemeit. Türelmetlenül nyúl utána, majd dobja a körülöttünk csatázók közé.

A megrökönyödés lesz úrrá rajtam, ahogy szemben találom magam hajdani mentorommal, Draco Malfoyal. Gúnyosan néz rám, és ez felidéz bennem egy múltbéli emléket. Tisztán emlékszem minden egyes kimondott szóra, vagy gondolatra, mintha csak tegnap történt volna. Pedig jó pár éve annak, amikor először megláttam.

Tizenhat éves voltam, mikor a tévedés napvilágot látott. Addig abban a tudatban éltem, hogy családom szégyene vagyok. Ami nem csoda az én vérvonalammal, évszázadokra visszavezetve bizonyítható vérem tisztasága. Nem én voltam a legidősebb, de nem is a legfiatalabb testvéreim között, de én voltam az egyetlen, aki soha egy szemcsényi varázslatot sem tudtam kicsikarni magamból, bármennyire is szerettem volna. A legnagyobb csapást mégis az okozta számomra, amikor 11 évesen nem kaptam meg levelem, miszerint a Roxfortban a helyem. Szüleim eddig sem szerettek, lenéztek, mert tudták, hogy nem vagyok megáldva valami nagy varázserővel, de az, hogy felvételt sem nyertem egyik iskolába sem, az teljesen elviselhetetlenné tette számomra az otthoni életet. A család két lábon járó szégyene voltam. Onnantól kezdve mindenki ott rúgott belém, ahol csak tudott, még az öt éves kishúgom is. Nem volt maradásom, hát elszöktem. Hirtelen jött ötlet volt, pár órával később meg is bántam döntésem, de már nem fordulhattam vissza. A muglik világában bolyongtam. Minden olyan új és ijesztő volt. És persze az emberek rosszalló, vagy éppen vizslató tekintete sem hatott rám épp pozitívan. Kezdtem kétségbe esni, elvesztettem a józan eszem és az ítélő képességemet. Nem tudtam, mit teszek. A kiabálásokat is figyelmen kívül hagytam, akárcsak a dudaszót. Talán nem így kellett volna alakulnia, talán igen. De a múltamon már nem változtathatok, megtörtént az, aminek lennie kellett. A forgalmas út, ahova zavaromban kiszaladtam, telítve volt száguldozó autókkal. A fékek csak úgy csikorogtak, a járdán álló emberek között volt, aki kiabál volt, aki szájához kapta a kezét, és olyan is akadt, aki fel sem fogta, mi történt, ahogy én sem. Egy mugli korházban tértem magamhoz, ahol többen is körbe álltak. Orvosok, nővérek, rendőrök, gyámügyisek és az a szerencsétlen házaspár, akik kocsija elé beszaladtam. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a sok ember. Tudtam, hogy muglik között vagyok, így fogalmam sem volt róla, mit kellene tennem, vagy mondanom. Egyszerűen nem beszéltem, ha kérdeztek valamit, csak bólogattam, vagy a fejemet ingattam. Egyedül a nevemet voltam hajlandó elárulni semmi mást, pedig sok mindent kérdeztek, hogy hol lakom? Kik a szüleim, és hol vannak? Egy valamit hajtogattam, de azt folyamatosan: „Nem tudom, nem emlékszem”. És ebben is maradtunk. Tizenkét évesen nem is értettem jóformán semmit a dologból, hónapokig a korházban feküdtem. A házaspárt, akik elütöttek bűntudat gyötörte, így minden nap eljöttek és meglátogattak. Eleinte nehéz volt, nagyon nehéz volt velük beszélgetni. Össze voltam zavarodva, el akartam menni a korházból, de nem tehettem semmit, csak tűrtem, ahogy annyi éven keresztül. A rendőrök és a gyámügy emberei nem értették, miért nem vagyok sehol számon tartva, miért nincsenek irataim, és a legjobban mégis azt furcsállták, hogy senki nem kerestet engem. Nem tudom, hogyan és miért, de a házaspár magához vett engem. Emlékszem eleinte nagyon megnehezítettem az életüket, nem akartam elfogadni, ami velem történt, de végül megbékéltem velük, mi több meg is szerettem őket. Pár év alatt szüleimként tekintettem rájuk, és ők úgy kezeltek mitha a saját lányuk lennék. Nem csak szerető szülőket, hanem egy kistestvért is kaptam, aki jóformán még járni sem tudott… Iskolába is kellett járnom, és talán ez volt a legnehezebb az egészben. Egy évig magántanuló voltam, hisz rengeteg pótolni valóm volt. Igaz akadt bőven segítségem, mert új anyukám tanárként dolgozott a közeli gimnáziumban. Négy évet töltöttem a muglik közt, ez idő alatt megbarátkoztam új életemmel és beilleszkedtem. Életem legboldogabb évei voltak azok. De egyik este történt valami, ami megváltoztatta az életemet. Anya éppen egy hosszabb iskolai táborozásból jött haza. Persze egész este az ablakban ültem, hogy én legyek az első ki üdvözölheti anyát. És várakozásom nem tűnt hiába valónak, mikor megláttam befordulni az autónkat a közeli utcasarkon. Izgatottan robogtam le a lépcsőn majd végig a földszinten. Mire kiértem anya már leparkolt az út túloldalán. Közvilágítás persze aznap sem volt. Odarohantam anyához, és hol máshol, mint az út kellős közepén a nyakába ugrottam. Nevetve ölelt át. A világítás hiánya miatt nem láthatott minket az éppen beforduló autó. És mi is csak az utolsó pillanatban vettük észre. Elugrani már nem is maradt időnk. Anya sikított, én meg, nem is tudom, mit csináltam, de eredményesnek bizonyult, ugyanis az autó nem ütközött nekünk. Nem tudom hogy sikerült, de anyával együtt a bejárati ajtó elé hoppanáltam. Anya megrémült, és össze volt zavarodva, akárcsak én. Szótlanul terelt be  a házba, majd a nappaliba mentünk, ahol apa és a húgom félbe szakítva a tévénézést boldogan üdvözölték anyát. A családi idillt az ablakon berepülő bagoly zavarta meg. A levelet hozta, amit tizenegy évesen annyira vártam, de most inkább félelemmel néztem rá. Nem tudtam, szüleim mit szólnak majd a dologhoz. De a következő tanévet már Roxfortban kezdhettem. És már sokadszorra kerültem abba a helyzetbe, hogy éveket kellett pótolnom. Ki tudja miért, de mardekáros lettem, Házunk prefektusát Draco Malfoyt jelölték ki mentoromnak, hogy segítsen pótolnom és tájékozódnom az iskola területén. Nagyon jól kijöttem Dracoval, annak ellenére, hogy végzős volt, sokat segített az anyagok pótlásában. De mint minden jó az életemben ez sem tarthatott örökké. Vérem tiszta volt, ennek ellenére én nem úgy gondolkodtam, mint ő mikor hangot is adtam véleményemnek, a sárvérűekkel kapcsolatban, kapcsolatunk tönkrement. Többi nem úgy tekintett rám, mint addig, csupán egy árulónak. És gyűlöletéből bőven kijutott nekem is, nem csak Potternek és a barátainak.

Draco érintése térít magamhoz, most döbbenek csak rá, hogy óvatlanul elkalandoztak gondolataim, de megnyugodtam, mikor tudatosult bennem, hogy még mindig nálam van a pálcája. De az, hogy egyre közelebb jön felém, megrémített. Soha nem voltam valami nagy párbajozó, hamar pánikba tudtam esni, ehhez mérten gondolkodni is elfelejtettem, akárcsak most is. Nálam volt ugyan mind két pálca, amivel könnyedén megállíthattam volna, de nem tettem. Megrémültem és csak hátráltam, nem törődve semmivel. Egy elhaló fájdalmas kiáltás rázta meg a vidéket, melyet rögtön egy méregzöld vibráló hullám söpört végig a csatamezőn. Fejemet oldalra kaptam, megdöbbenésemben, mielőtt tudatosodott volna bennem, hogy végünk, vesztettünk, Draco utolért. Megrökönyödésemet kihasználva, magához vont és megcsókolt. Mikor ajkaink elváltak, halkan ennyit suttogott a fülembe:

-Bocsáss meg, Izabelle! Bocsáss meg!

-De mi… -fúlt el a hangom, ahogy egy hideg acél penge fúródott hasfalamba. Számat egy kétségbe esett sikoly hagyta el a fájdalomtól, mely szinte elviselhetetlen volt. Első döbbenetemben, hátra tántorodtam, elszakadva a fiútól. Tekintetem a mívesen kovácsolt ékkövekkel kirakott tőr markolatára téved, mely pengéjét az én véremben fürdette. Egyszerre tört rám a szédülés és a hányinger, de a legelviselhetetlenebb az a hideg volt, melytől reszketni kezdtem. Minden erőm elhagyott, lábam vészesen megremegett. Már nem bírta el súlyomat. Két erős kéz tartott vissza attól, hogy fájdalmasan elterüljek a földön. Draco szorított erősen magához, miközben lassan ereszkedett le a földre, fejemet az ölébe fektetve.

-m… mi… miért tetted… ezt… ezt velem? – Nyögtem fájdalmasan, minden szóért megküzdve.

-Mert szeretlek. – Fúlt el a hangja, talán a fájdalomtól, melyet most egyáltalán nem akart leplezni előlem.

Válaszra nyitottam a szám, de egyszerűen képtelen voltam szavakat formálni. Rázott a hideg és én egyre álmosabb lettem. Tüdőm egyre kevesebb levegőt fogadott magába, szívem egyre ritkábban vert. Látásom egyre homályosabbá vált, kezdtem elveszteni tudatomat. Nem láttam semmit, de még érzékeltem, ahogy valaki mellkasomra borul némán zokogva, teljesen eláraztatva taláromat.

Aztán se kép… se hang. Csak a vakító fehérség… a megnyugvás… és a biztos tudat… most már vége, vége minden szenvedésnek

-Vége-