Írónak email:  kemenyeszti@axelero.hu

Író: Kemény Eszter

Rejtett érzelmek

         Egész nap csak őt néztem. Még bájitaltanon is, persze Piton nem szólt rám, mivel a kedvence vagyok. Miközben bámultam gyönyörű haját, sokszor belógott a képbe az a nyomorult Potter, aki mellette ült, vagy az a görény Weasly, aki meg a másik oldalán ült. Miért pont őket szereti? Igen, ezen töprengtem egész órán én, Draco Malfoy. Ekkor csöngettek ki, elindultam.

Mostanában kerültem egykori „barátaimat”. De Crack és Monstro ezt észre sem vette. Persze Pansy nyafogott, hogy most mért nem vagyok vele, de engem már rég nem érdekelt. Csak egyvalaki volt fontos nekem: Hermione Granger. Már nem csupán szépnek tartottam, hanem azt hiszem, belészerettem. Bűntudatom volt, amiért mindig bántottam. És sárvérűnek hívtam- ebben a pillanatban undorodtam magamtól. Elhatároztam magam. Következő órán (legendás lények gondozása) a zsebébe csúsztatom a levelet, amit már egy hete megírtam. Hogy találkozzunk este – persze aláírás nélkül. Már épp indultam felé, amikor Hermione megölelte Pottert, és egy puszit adott az arcára. Olyan szomorú lettem. Hát Pottert szereti… gondolhattam volna. Teltek-múltak a hetek. Egyik nap épp Potterék mellett sétáltam-csak hogy Hermionét nézhessem-, amikor Potter hátrafordult.

-         Mit akarsz Malfoy? Tudom, hogy régóta készülsz valamire, hisz legalább egy hónapja nem szóltál hozzánk, nem illetted valamelyikőnket mocskos jelzőkkel. Bevallom Malfoy, meglepődtem.- Mondta ezt, de nem undorral mondta, hanem tényleges csodálkozással, és várakozóan nézett rám.

Ekkor döbbentem rá, hogy miért is utáltam. Hát semmiért… azért mert apám így nevelt. Potter ellen. De én nem utálom. Most már nem.

-         Semmit… -Dadogtam, és elsiettem az ellenkező irányba. Tudom, hogy hülyeség volt. Most biztos idiótának tartanak, de nem tudtam mást mondani Hermione jelenlétében. Még mindig szeretem…

     Most már elhatároztam magam, csak azért is odaadom neki azt a levelet, hisz azóta nem láttam őt Potterrel kettesben vagy kézen fogva. Ha erre gondolok, kiráz a hideg.

És megtettem, bájitaltanon, mikor elmentem mellette, beleraktam a zsebébe. Szerencsére nem vette észre. Aztán óra közepén megtalálta, és elolvasta. Nem mutatta meg Weaslyéknek.

Este én már a „megbeszélt” 10 óra előtt ott voltam fél órával. Nem bírtam magammal. Izgultam, féltem. Épp a szövegemet gyakoroltam arra az estre, ha elutasít (szinte biztos voltam ebben), amikor belépett. Mikor meglátott, nagyon csodálkozott –sejtettem, hogy ez fog történni.

-         Miért hívtál ide? -kérdezte. Hangja egy kicsit félős volt, de nem volt gúnyos. Ennek örültem.

-         Beszélni szeretnék veled. Már nagyon régóta el akarom mondani neked, de soha nem mertem. Tudom, hogy te Pottert szereted, de akkor is elmondom.

-         Mi??? Én és Harry? Viccelsz? Én nem szeretem Harryt, illetve nem úgy. Mi csak jó barátok vagyunk. Honnan vetted?

-         Háát, amikor egyik órán megölelted, és meg is pusziltad, akkor az eléggé olyan helyzet volt… -mondtam kicsit határozottabb hangon. Kezdtem reménykedni, és örültem, de még nem voltam teljesen meggyőzve.

-         Ja, akkor Harry épp szomorkodott. Eszébe jutott a néhai keresztapja, és nagyon maga alatt volt. Csak vigasztaltam.

-         Tényleg? Hát ez jó… Vagyis, aha.

-         Na és mit akartál mondani? –kérdezte mosolyogva (most még szebb volt), de már sejtette, hogy mért hívtam ide.

-         El akartam mondani, hogy mit érzek irántad. Hermione, én… szeretlek. Tudom, hogy te gyűlölsz, és meg is van rá az okod, hisz amiket tettem, arra nincs mentség… De engem apám –itt megborzongtam, gyűlöltem apámat- így nevelt. És, és én bocsánatot kérek. Csak ezt akartam mondani. Most pedig tehetsz, amit akarsz. Pofon vághatsz, vagy bármi.

-         Miért akarnálak pofon vágni? –kérdezte kedvesen –megbocsátok. Észrevettem, hogy megváltoztál. Hiszek neked. És még valami, –itt elpirult, és kissé remegő lett a hangja –én is szeretlek!

Ez volt életem legszebb pillanata. Nem tudtam, mit tegyek. Nem hittem a fülemnek. Végül megtettem azt, amire hónapok óta vágytam: magamhoz vontam a derekánál fogva (milyen vékony és gyönyörű volt a dereka), és gyengéden megcsókoltam. Azt hittem ellenkezni fog, de nem… visszacsókolt. Így álltunk pár percig, éreztem, hogy ő is így akar még maradni, de ekkor megszólalt:

-         Mennem kell. Majd találkozunk! –és kisietett a teremből.

Fel sem fogtam mi történt. Úgy értem be a klubhelyiségbe, hogy észre sem vettem, mennyi lépcsőn mentem keresztül. Boldog voltam.

Reggel, mikor felkeltem, azt hittem csak álmodtam a tegnap estét. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy most az egyszer nem álom volt.

Mikor a nagyterembe léptem, azonnal megláttam. Ott ült Potter és Weasly között, de ez már cseppet sem zavart. Háttal ült nekem, nem vett észre. De mikor befejezte a reggelit és felállt, láttam, hogy keres valakit a szemével. És akkor meglátott. Elmosolyodott. Engem keresett, tehát nem álmodtam.

         Legközelebb bájitaltanon találkoztunk. Egész órán őt néztem, és ő is hátrapillantott néha. Óra végén már épp szomorkodtam, hogy el kell válnom tőle, amikor lemaradt barátaitól, és úgy tett, mintha a táskájában keresgélne. Mikor közelebb értem hozzá, megfordult, egy papírt adott a kezembe, és kedvesen, de bizonytalanul rám mosolygott. Aztán elrohant. A boldogságtól mozdulni sem bírtam, de ekkor valaki majdnem fellökött. Megfordultam: Pansy volt az.

-         Te mocskos kis patkány, te áruló! -Kiabálta a képembe. Nem tudtam elképzelni, miről beszél. -Azt hittem velünk vagy, és velünk együtt leszel halálfaló, hisz apád is… De ezt nem gondoltam volna, hogy az ellenséggel enyelegsz. Erről mindenki tudni fog! Elárultad a Mardekárt!

-         És ha elárultam? Büszke vagyok rá! Nem fogom apámat követni, nem fogok veletek együtt gyilkolni! Én nem vagyok gonosz! –üvöltöttem magamból kikelve.

-         Ó, szóval nem vagy gonosz! Ez nagyon megható, de akkor mért kerültél a Mardekárba? Ezt meg tudnád mondani? Mert én most már nem.

-         Mert apám gonosznak nevelt. De én szembeszállok vele, már nem engedelmeskedem neki. –ordítottam a képébe, majd a választ meg sem várva elfutottam.

Annyira ideges voltam… hogy ez a Pansy milyen undorító egy alak, apám meg azt akarta, hogy vele járjak. De van itt egy nagy baj is. Azt mondta, hogy el fogja mondani mindenkinek. Úristen, ha mindenki tudni fog róla, akkor apám bedühödik, és megöl, az biztos. De én küzdeni fogok!

Bár már nem voltam olyan tökéletes hangulatban, azért vártam az este 11 órát, mivel Hermione akkora hívott az üres bűbájtan terembe. Pontos voltam, mikor odaértem, ő már izgatottan várt rám.

-         Szia! –köszöntem.

-         Szia! Beszélni akartam veled. Sok mindenről, de főleg a múlt estéről. Ez nekem fontos, nem akarok kétségek közt élni!

-         Aha, biztos azt akarod mondani, hogy tévedés volt, és te nem akarod ezt folytatni! –mondtam teljesen lehangoltan.

-         Nem, dehogyis! A tegnap este csodálatos volt, nagyon jól éreztem magam, csak tudni akarom, hogy tényleg szeretsz-e, vagy csak eljátszod.

-         Ó, szóval csak ennyi. Hát persze, igen szeretlek, Hermione! Tiszta szívemből! Év elejétől. Addig bántottalak, nem tudom, miért, de most már soha többé nem foglak bántani.

-         És Harryéknek mit mondjak? Utálnak téged, és te is utálod őket! Vagy nem? Egy biztos: én nem fogok választani köztetek!

-         Nem is kell! Én már nem utálom őket, én már nem vagyok olyan, mint az apám! Nem fogok Harry ellen harcolni, nem fogom megölni halálfalóként, mert nem leszek az!

-         Nem is tudnád megölni. –suttogta alig hallhatóan. Nem tudtam, mire gondol, de nem is érdekelt annyira. –Ennek nagyon örülök! Csak azt nem értem, hogy változott meg ilyen hirtelen a véleményed mindenről?

-         Hát, muszáj ezt most elmondanom? Na jó, szóval a nyáron apám elkezdett tanítani a főbenjáró átkokra, de anyám nem akarta hagyni, és egyik alkalommal, amikor apám a Cruciatus átkot alkalmazta rajtam, anyám berontott, és kiverte a pálcát apám kezéből. Ekkor apám megütötte anyámat, és elvette a pálcáját, majd a Cruciatus átokkal kínozta három napon keresztül. Majdnem belehalt. Most a Szent Mungóban ápolják. Ezt meg fogom bosszulni apámnak –ezt gyorsan próbáltam elmondani, de a hangom néha elakadt, a végén pedig egy könnycsepp csordult le az arcomon.

Ekkor felnéztem szerelmemre. Arcán meglepettséget, szomorúságot, szánalmat és haragot láttam. Teljesen meghatódott. Ekkor közelebb lépett hozzám, és a lehető legkedvesebb hangon szólalt meg:

-         Bocsáss meg, én ezt nem tudtam, nem is gondoltam! Ez szörnyű, sajnálom. Nagyon sajnálom. Szeretlek!

És megölelt. Erősen szorított, és megsimogatta a hátam. Bármennyire is szégyelltem magam, kitört belőlem a zokogás. Ájultan fekvő anyámra gondoltam, és nem csak a szomorúságtól sírtam, hanem a haragtól, a gyűlölettől. De Hermione nem volt mérges rám, nem látott gyengének, teljesen megértett. Az egész éjszakát együtt töltöttük. Beszélgettünk, nevetgéltünk, csókolóztunk. Sokat mesélt a barátairól, akiket egyre jobban kezdtem megkedvelni. Azt kérte, ismerkedjek meg velük, de én féltem. Mi van, ha nem hisznek nekem, vagy, ha nem tudnak megkedvelni. Na ezt nem csodálnám. Mindezt el is mondtam neki, de ő azt mondta, hogy Harry nagyon kedves, és nem ítél elsőre. Igen, csak az a baj, hogy nem elsőre ítélt, hanem sokadikra, és mindig ugyanolyan voltam. Éjjeli négykor hagytuk el a termet. Elbúcsúztunk, és elindultunk a klubhelyiségünk felé, persze ellentétes irányba.

Reggelinél én értem le előbb, és mikor ő belépett, nyíltan rám mosolygott, és intett, hogy várjam meg. Így tettem, az ajtóban vártam rá, és figyeltem őt. Weaslynek és Potternek magyarázott végig, már kezdtem félni, hogy rólam beszél. De mikor hozzám közeledtek, ő előre futott, a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Már tudtam, hogy nem mondott rólam még semmit, mivel Potterék csak álltak és bámultak. Nagyon izgultam, most mi lesz. Azt hittem, Potter idejön, és behúz egyet nekem, de nem ez történt. Idejöttek, és megkérdezték:

-         Ez meg mi volt? Hermione, jól vagy? Dracoval? –Ezt Weasly mondta, de nem mérgesen, hanem úgy, mintha egy dilishez beszélne. Azt hitte, Hermione megőrült.

-         Ron, nem őrültem meg! Mi Dracoval szeretjük egymást. Már el akartam mondani, de nem mertem. Figyeljetek, ő nem az ellenség. Draco megváltozott! De tényleg. Higgyetek nekem!

-         Ezt még mindig nem hiszem el! Mióta? De Draco nem tud megváltozni, a vérében Mardekár vére folyik, tehát gonosz! –ezt Harry mondta. Teljesen igaza volt, de én akkor is megváltoztam!

-         Figyeljetek! –ezt már én mondtam, mindenki rám nézett. A fiúk nem titkolt undorral meredtek rám. –Tudom, hogy nehéz lesz elhinnetek, hogy megváltoztam, de higgyétek el, nem akarom apám példáját követni. Én nem leszek halálfaló.

-         És honnan legyünk abban biztosak, hogy nem csak az apjának kémkedik? Vagy minket akar megszerezni Voldemortnak?!

-         Te kimered mondani a nevét. Gondolhattam volna, te vagy ennyire bátor, hiszen már négyszer megküzdtél vele. Tudod, eddig ez idegesített, de most már úgy gondolom, amit te átéltél, az nem csak izgalmas és veszélyes lehetett, de szörnyű is. És te tudod, hogy miért akar téged ennyire megölni?

-         Mondtam, hogy kém. Voldemort nem jött rá, mert széttört a jóslat, hát majd a kis Draco kideríti neki. Ugye? –ezt Harry mondta, sajnos még mindig nem hitt nekem.

-         Nem tudom, miről beszélsz! Mért nem lehet elhinni nekem, hogy megváltoztam? Tudom, hogy gyűlöltök. Nem azt kérem, hogy szeressetek, csak annyit, hogy higgyetek!

-          És mért változtál meg ilyen hirtelen, azt lehet tudni? Várj, ne mondd meg. Nincs kedvem hülyeségeket hallgatni. Majd látom a saját szememmel. Maradj ott! –utasított. Így tettem, de nem tudtam, mit akar. –Úgy. Most pedig… -és felemelte a pálcáját. Kicsit megijedtem.

-          Harry, mit akarsz??? –kérdezte rémülten Hermione. Aggódott értem, olyan kedves volt.

-         Jaj, nem akarom megátkozni. Mért néztek így rám? Csak meg akarom tudni az igazat!

-         De hogy? –kérdezte Ron. Ő is meg volt ijedve, de nem miattam, hanem Harry miatt.

-         Most jól jön, amit Pitontól tanultam! Legilimens!

Ekkor összeestem, és elsötétült a világ. Láttam, amikor hétévesen apám megtanított repülni, aztán a nyolcadik születésnapomat, majd amikor Roxfortba érkeztem. Még néhány évnyi emlékemet láttam, aztán azt, mikor apám most nyáron a Cruciot használta rajtam, majd anyámon. Ez volt a leghosszabb. Az egészet átéltem még egyszer. Aztán vége lett. Kinyitottam a szemem, a földön feküdtem. A többiek álltak és vártak. Csak Harry volt más, mint előtte. Nem tudtam, miért.

-         Mi volt ez? Mért fekszem a földön, és mért láttam az emlékeimet? –kérdeztem könnyes szemmel. Elszégyelltem magam, anyám miatt könnyeztem. 

-         Na mi van, sírunk? Ennyit nem bírunk ki? –kérdezte gúnyos hangon Ron. –Harry ezt vagy ezerszer átélte, és… -még folytatta volna, de Harry közbeszólt:

-         Ron hagyd abba! Nincs igazad. –ezt szomorú, arccal mondta, aztán felém fordult. –Én nem tudtam. Miért nem mondtad el ezt senkinek? Bocsáss meg, hogy én is láttam, de nem tudtam.

-         Mi az, hogy te is láttad? –kérdeztem ijedten. Nem akartam, hogy más is ennyire tudjon róla.

-         Pitontól tanultam tavaly. –magyarázkodott Harry. -Gondolatolvasás. Kíváncsi voltam, azt hittem, hazudsz. Elnézést, most már hiszek neked.

-         De mért, mit láttál, Harry? És mi van, ha az apja megtanította, hogy kell kizárni az elménkből a betolakodókat???

-         Nem, Ron. Tudom, hogy amit láttam, igaz volt.

Ezután beszélgettünk. Elmeséltem Ronnak is, mit látott Harry. Persze kihagytam belőle durva részeket. Ezeket Hermionének sem meséltem el még régebben. Harry észrevette ugyan a változtatásokat, de egy szót sem szólt.

Megismertük egymást, mindent elmeséltünk egymásnak. Bíztak bennem, a végére még Ron is. Megígérték, hogy segítenek megbosszulni apámnak, amit tett.

         Nagyon sokat voltunk együtt. A közös órákon mellettük ültem, és nem foglalkoztunk a többiek undorodó nézéseivel. Piton is furcsállta, mert ő utálja Harryt. Hetedik végére mi lettünk a legjobb barátok, és Hermione meg a szerelmem. Suli után sem váltunk el. Persze erről a barátságról apám nem tudott. Volt négyünk között egy titkos hívójel. A fülünk mögé bűbájjal egy mikrofont raktunk, így bármikor tudtunk beszélni egymással. Roxfort után egy évvel apám elvitt Tudjukkihez. Akkor jeleztem nekik, és elmondtam, mi lesz. Halálfaló lesz belőlem. Nagyon féltem, azt mondták, nem hagyják.

         Már ott álltam Tudjukki és csatlósai körében minden reményemet elvesztve, és majdnem belém nyomták a Sötét Jegyet, amikor hangos pukkanás hallatszott, és megjelent vagy száz varázsló. Köztük volt Dumbledore, McGalagony, és Harryék. Hát mégiscsak megmentenek. Tíz varázsló elindult felém, és megmentettek. A többiek harcoltak, engem nem engedtek, túl gyenge voltam a harchoz. Hermione elhúzott egy fához. Ott elmesélt mindent, hogy került ide ennyi varázsló. Láttuk a harcot, éppen Dumbledore harcolt Voldemorttal, amikor Hermione megszólalt.

-         Gyerünk, Harry! Mentsd meg Dumbledoret. Gyorsan!

-         Miről beszélsz Hermione? Inkább fordítva, nem? Hogy mentené meg Harry a világ legnagyobb varázslóját a másik legnagyobbtól?

-         Draco, erről soha nem beszéltünk neked. Bocsáss meg. Tudod volt egy jóslat, ami Harryről, és Voldemortról szólt, de összetört. Viszont mi tudjuk, miről szólt. Tudod, Voldemort azért akarta megölni Harryt, mert ő az egyetlen, aki az útjába állhat. Voldemort csak ennyit hallott a jóslatból, de még nincs vége. Harryben egy olyan erő van, amitől Voldemort nem tudta megölni csecsemőkorában, de erről már nem tudott. A jóslat vége pedig az, hogy senki nem tudja őket megölni, csak ők egymást. „És nem élhet az egyik, míg él a másik.”

-         Ó, szóval ezért mondtad azt, hogy nem is tudnám megölni. Ezt nem gondoltam volna. Tehát Harryt csak ő tudja megölni, de jó neki.

-         Dehogy jó. Voldemort meg akarja ölni Harryt, mert csak ő akadályozza őt. Nem érted?

-         De, igaz. De Harry meg tudja ölni. Miért nem próbálkozik?

-         Biztos fog. Menjünk harcolni mi is, jó?

Csak bólintottam, és elindultunk. Megöltem jó pár halálfalót, amikor apámmal kerültem szembe. Előtte ölte meg anyámat, aki a mi oldalunkon harcolt addig. Mindketten kimondtuk a gyilkos átkot, de én gyorsabb voltam, és elhajoltam az ő átka elől. Az én átkom viszont telibe talált. Egy cseppnyi sajnálatot sem éreztem. Ekkor láttam meg, hogy már csak öt halálfaló él, de még nagyon sok varázsló van. Tehát győzni fogunk. Megfordultam, és láttam, hogy bekövetkezett az, amitől mindenki félt: Harry és Voldemort szembe kerültek egymással. Harcoltak, de nem a halálos átkokkal, hanem olyanokkal, amiket én még soha sem hallottam. Harry egyenesen ijesztő volt, hogy ennyi átkot tudott. Vajon hol tanulta. Biztos az aurorképzőn. (Ugyanis felvették.) Már tíz perce harcoltak, amikor Harry kimondta az Adava Kedavrát. Voldemortnak ez hirtelen jött, nem tudta kivédeni, és az átok eltalálta. Meghalt. Ekkor már mindegyik halálfaló meg volt kötözve. Mindenki Harryre nézett, nem mertünk tapsolni, örülni, mert nem hittük el, hogy meghalt. Aztán Hagrid odament Harryhez, és védelmezően átölelte. De Harry megszólalt:

-         Ne félj, Hagrid! Meghalt, nem jön vissza!

Csak erre vártunk, hogy Harry ezt mondja. Mindenki odarohant, és éljeneztünk.

Az összekötözött halálfalók megsemmisülten néztek maguk elé, elment a kedvük az élettől.

         Azóta öt év telt el. Mind a négyen aurorok lettünk, Harry ezen kívül a Világ legnagyobb varázslójává lett. Én feleségül vettem Hermionét, Harry Ginnyt, Ron húgát. Ron pedig együtt él Parvatival, de még nem házasodtak össze. Mind a négyen megtaláltuk a boldogságunkat. Hermionének és nekem született egy gyermekünk. Lány lett, és Hermione nevezte el. Ekkora ajándékot még soha nem kaptam: a lányom neve Narcissa lett.

The End