Azon a sötét és végzetes éjszakán...

Harry álmosan rogyott be puha, meleg ágyába egy rettentően megerőltető nap után. Az aznapi kviddics-edzés iszonyatosan lefárasztotta, ezért hamar el is aludt.

Álmában régi házukban volt. Aludt. Hirtelen zaj csapta meg a fülét, s felriadt. Kedves kis álmának vége szakadt, s szem forgatva igyekezett visszagondolni arra, hogy mit is álmodott. Ekkor azonban édesanyja lépett be a meleg, színes gyerekszobába. A falak kivi-zöldre voltak festve, s ehhez volt igazítva a bútorzat – egy kényelmes járóka, egy pelenkázó és egy kisasztal – a függönyök, és a Micimackós lámpabúra is. A kis, egyéves Harry, most kinyújtotta kicsike és kövér karocskáit közeledő édesanyja felé, s csuklós-nevetős hangon gügyögte:

- Anya!

- Mindjárt kicsim, mindjárt! – felelte a hosszú vörös hajú nő kedvesen.

Most egy izmos, arányos testfelépítésű, mosolygós férfi alakja bontakozott ki az ajtón túli sötétből. Harry négykézláb mászni kezdett édesapja felé.

- Apa! – kiáltotta nevetve.

- Te kis huncut! – válaszolta James, majd kivette Harryt a járókából, és szorosan magához ölelte – Tudod, Harry, a szemeid olyanok, akár a mamié. Olyan szép zöldek. Le se tagadhatnád, hogy az ő fia vagy.

Lily eközben elmosolyodott magában, s a pelenkák szorgos rakodása közepette halkan megjegyezte:

- De ha a modorodat az apádtól örökölted, én máris beszerzek egy nádpálcát.

- Ugyan már Lily – vágott vissza James – azért te sem voltál egy szent.

Most a nő befejezte a pelenkák és babaruhák pakolgatását, és odalépett férje mögé. Óvatosan átölelte kedvesét, és gyermeküket, majd a tökéletes idill kedvéért nyomott egy-egy puszit a „fiúk” arcára.

- Kérek még! – mondta nevetve James.

- Ugyan már, ez nem Gyermelyi tészta reklám.

James visszarakta Harryt a járókába, majd kiment a szobából. Éppen leült a tv elé, amikor irtózatosan hangos ordibálásra lett figyelmes.

- James, James!

A kiabáló férfi egy gyönyörű, fekete hajú, tipikus szívtipró kinézetű ember volt: Sirius Black, James legjobb barátja, és egyben Harry keresztapja is. Egy tükrön keresztül ordibál. Ezt a tükröt használták a fiúk, még azokban a szép, kedves, huncut, régi időkben… De elég a nosztalgiázásból! Szóval…

James odarohant az ikertükörhöz – merthogy kettő volt, egy nála, egy Sirirusnál – és idegesen felkapta:

- Mi baj van, barátom?

Sirius alig kapott levegőt a sok ordítozástól, s most elfúló hangon nyögdécselte:

- Peter… Megtette… Elárult! Menekülj, James, vidd a családod!

A kócos, feketehajú férfi nem hitt a fülének. Peter elárulta volna a nagyúrnak a rejtekhelyet? Nem… Az lehetetlen! Pont Peter?

Annyira megdöbbent, hogy még a tükröt is kiejtette kezéből, de az szerencsére az ágyra esett, és nem tört ezernyi kis, millió szilánkocskára.

James tudta, hogy nem késlekedhet; idegesen átrohant a gyerekszobába, felkapta Harryt, aki megérezhette a közeledő veszélyt, mert halk pityergésbe kezdett.

- Mi a baj, James? – kérdezte a haját ingerülten pödrő Lily.

- Mennünk kell, Lily! – kiáltotta a férfi – Peter elárult mindent.

Lily halkan felsikkantott, s tágra nyílt, üveges szemekkel bámult férjére.

- Nem.

- De igen! Siessünk!

Ekkor azonban hatalmas puffanás hallatszott, majd óriási erejű szél söpört végig a házban. Valószínűleg kitörte az ajtót valaki. „Itt van, nincs menekvés.” – gondolta keserűen James, majd Lily kezébe nyomta az immár bömbölő Harryt.

Halkan, előrenyújtott pálcával kisurrant a nappaliba, onnan az előtérbe, de amit ott látott… A Sötét Nagyúrral nézett farkasszemet. James halántéka idegesen lüktetni kezdett, arca elvörösödött, s egész testét átjárt az a keservesen nagy félelem.

- No, lám, lám. James Potter! – mondta kajánul Voldemort.

James nem bírt megszólalni.

- Hol van a kis porontyod? Az a semmirekellő Harold, vagy Henrik, vagy mi is a neve.

- Har… Harry. – nyöszögte James.

- Igen, Harry. Szóval, hol van?

- Nem mondom meg – bátorodott fel a férfi.

- Nem-e? Imperio! – kiáltotta Voldemort – Ez majd megoldja a nyelved!

James fejéből elszálltak a gondolatok. Egy vágya volt csak: teljesíteni Voldemort parancsát.

- Hol van Harry? Válaszolj, te semmirekellő! – ordította a Nagyúr.

James azonban tanult egyet, s mást a Roxforban, többek közt az Imperio leküzdését is. Így hát sikerül neki.

- Soha! – kiáltott.

- Úgy is jó – hagyta rá – Adava Kedavra!

Kíméletlenül nézte végig ahogy James Pottert elérik a zöld sugarak, majd hangtalanul, ernyedten összeseik.

Lily felsikkantott - vesztére, mert ezt Voldemort is meghallotta. S a gonosz Nagyúr most a gyerekszoba felé vette útját.

Lily bebújt Harryvel a járóka mögé, így mikor Voldemort belépett a szobába, nem látott ott senkit.

- Érzem a szagodat, te kis csótány… Harry Potter… A világ megmentője, mi? Nevetséges. – sziszegte, s közben idegesen pásztázta a terepet tekintetével.

Ekkor megpillantotta Lily vörös hajtincseit a kiságy mögött.

- Megvagy! – kiáltotta.

A nő abban a pillanatban fölpattant, Harryt belerakta a járókába, s előrántotta a pálcáját.

- Ne légy nevetséges, neked nem kell meghalnod, Lily. Tudod, milyen vonzó nőnek tartalak – sziszegte tovább Voldemort.

- Hánynom kell tőled, te féreg! – vágott vissza a nő, s közben rettenetesen félt és sírt. Sírt, könnyeitől szinte nem is látott.

- Ám legyen. Adava Kedavra! – kiáltotta Voldemort könyörtelenül.

A nő ugyanolyan élettelenül csuklott a földre, mint öt perccel ezelőtt a férje.

Ekkor azonban egy csodás arany-sárga fénysugár indult ki a nő szívéből, s burkot alkotva Harry körül összefonódott, majd beszívódott a fiú bőrébe.

A kisbaba és a Nagyúr is csodálkozva nézték egy percig a jelenséget, majd megtörte a csendet Harry zokogása.

- Ne félj, mindjárt a szüleid után mehetsz – nevetett kajánul az Úr, majd odalépett a járóka fölé, s pálcáját a síró babára irányította:

- Adava Kedavra! – de az átok nem hatott, sőt, Harry bőrén megpattant, s száznyolcvan fokos fordulattal a feladóba fúródott. Voldemort értetlenül s fájdalmasan nyögött egyet, majd összeesett.

A kis Harry így egyedül maradt… Szülő és család nélkül. Ekkor még nem is sejtette, pár év múlva milyen híres lesz…