Írta: Csámpás

Emil: gilae@freemail.hu

Megjegyzés: A történet romantikát tartalmaz. Mellesleg, ez az első lovesztorim, úgy olvasd, ha már olvasod…

Ez van

Már első óta tetszett. Valami megfogott benne, pedig – a többi lány szerint – nem is volt szép. Csak híres. De nagyon.

  De nekem nem a híre tetszett: kinek tetszene az olyan hírnév, hogy egy átokkal megbélyegezte saját magát és az évszázad leggonoszabb feketemágusát? Igen, ő az. Harry Potter. A fiú, aki túlélte.

  Mint mondtam, már első óta szimpatikus volt: a fekete haja és a világos bőre tökéletes kontrasztot alkotott – és alkot ma is, bár azóta már lényegesen barnább a bőrszíne. Zöld szemei olyan szépen csillogtak a szemüvege mögött… És szinte minden ruha jólállt rajta: a melegítőtől kezdve a kviddicstaláron át az öltönyig. Na persze nem csak a külseje fogott meg, bár azt még el kell mondanom, hogy a nevetés – ami elég ritka volt nála – állt neki a legjobban. Meg amikor olyan sejtelmesen mosolyog.

  De az igazi bátorság és nagylelkűség és hiúság – ami egy igazi griffendélest jellemez – igencsak megtetszett nekem. Bátor volt, mikor megmentett a trolltól; nagylelkű volt, mikor megszabadította Dobbyt Malfoyéktól és hiú volt, mikor Malfoy sértegette. Bár ezzel nem mondok újat, hiszen mindenki megtette volna az ő helyében.

  A kviddicsmeccseken mindig szájtátva bámultam vagy szorítva ugráltam neki, amikor észrevettem, hogy zuhanórepülésbe kezd… Bár ő ezt sosem látta, azért éreztem, ha én nem szorítok, nem kapja el a cikeszt.

  Elsőben még nem gondolkoztam olyan dolgokon, hogy „csók”, pedig a kő keresése közben többször is vészesen közel volt az arca az enyémhez.

  Másodikban nem volt ilyen kalandom, de a Titkok Kamrájabeli események után elmesélték, mennyire aggódtak értem – Ron megjegyezte, hogy Harry még sírt is miattam.

  Harmadikban még mindig túl fiatalok voltunk az ilyen dolgokhoz, pedig év végén több ízben is megtörténhetett volna. De abban az évben jelentkezett a konkurencia is: Cho Chang személyében. Akkor igazán féltékeny voltam a lányra, mert nemegyszer rajtakaptam Harryt, hogy szájtátva bámulja a hollóhátast…

  Negyedik évünkben már tényleg mérges voltam a fiúra, amiért nem jutottam eszébe – de talán ebben közrejátszik állítólagos kapcsolatunk Viktor Krummal, ami természetesen nem igaz, mert csak levelezőtársak vagyunk. Amikor Harryt megláttam Parvatival, egyszerre vörösödtem el és könnyebbültem meg, hiszen Parvati nem volt Cho.

  Ötödikre sikerült lenyugodnom, hiszen egyszerre több fordulat is történt: Harry szakított Chóval és azt mondta, nem tart csúnyának (te jó ég, hogy én milyen hiú vagyok…!). Ráadásul elindította a DS-t, ami az én ötletem volt. Tehát azért rám is figyel… Ezt érdemes megjegyezni.

  Most hatodikos vagyok. Hogy ki vagyok én? Azt hiszem, kedves Olvasó, már rájöttél. Igen. Hermione Granger, az örök eminens, a lapátfogú sárvérű, Harry és Ron barátja. Most is szorítva nézem a kviddicspályát, ahol zöld- és piros mezben játszanak a Mardekár és a Griffendél játékosai. Harry fent körözik, Malfoyjal egyetemben. Aztán egyszer csak lebukik, nyomában a mardekáros fogóval. Pár másodperc után már diadalittas örömmel mutatja fel jobb kezét, melyben ott ficánkol az aranycikesz. De ekkor Malfoy előrántja a pálcáját és egy átokkal lelöki őt a seprűről. Micsoda?! Lelöki Harryt a seprűről? Hogy képzeli…?! Felsikkantok, de szinte minden lány így tesz. Gyorsan lerohanok a pálya közepére, ám Dumbledore már hordágyra is rakta a fiút. Csak egy pillantást vethetek rá: vérzik és eszméletlen. Ennyi nekem elég, szemeim elöntik a könnyek. Ron is ideges, de mikor látja, milyen állapotban vagyok – nemigen lát sírni –, megütközve néz rám. Én a szemébe nézek és csak ennyit suttogok, csak hogy ő hallja:

–       Szeretem. – erre ő elmosolyodik és átkarolja a vállam, mintegy

vigasztalóan. Most rajtam a megdöbbenés sora. Megint mosolyog egy sort, mintha már tudta volna az egészet:

–       Ne félj, meggyógyul. Volt már rosszabb is… – azzal  sután

megveregeti a vállam. Ezt szeretem benne: néha olyan vigasztaló tud lenni… Lelket önt beléd és megnevettet. Ám ez a pillanatnyi nyugalom hamar elszáll – már hallom is mögülem Malfoy gúnyos kacagását… Hogy nem sül le a bőr a képéről… Megfordulok, a tömeggel szemben vergődök a fiú elé. Ott aztán mindketten megtorpanunk és egy darabig csak názzük a másikat. Malfoy szólásra nyitja a száját, de én még előtte felpofozom. Úgy, hogy mindenki lássa. És mindenki látta.

  A gyengélkedőn egy percre sem hagytam magára. Még mindig eszméletlen, bár nem túl súlyos. Illetve, hát nem tudom, súlyos-e, ha az embernek egyszerre törik el két bordája és a bal karja? Na meg az agyrázkódás. Csúnyán beüthette a fejét…

  Éppen azon vagyok, hogy új borogatást készítsek neki, mikor elkezdett mocorogni. Vagyis, csak a szemhéja emelkedett fel tétován. A mozdulatot, hogy a homlokára tegyem a borogatást, a felénél abbahagytam, úgy néztem ébredező szerelmemet. Zöld szemei fárdtságtól csillogtak, de nem mutatta jelét a zavarodottságnak. Tehát nincs agyrázkódása. Éljen! Tudok vele beszélgetni!

–       Harry! Jól vagy?

–       Ho-hol vagyok? Mi történt?

–       Háát… Malfoy lelökött a seprűről, te pedig… te pedig vagy húsz métert zuhantál. – a szemeimben gyülekezni kezdenek a

könnyek – Aztán Dumbledore iderepített. Jaj, Harry, úgy féltem! – a nyakába borulok, bár tudom, hogy ezt most nem kéne. De valahogy nem tud érdekelni. Ő pedig sután megveregeti a hátam. Én pedig észbe kapok:

–       Ó, jaj, bocsáss meg… – szabadkozom és megpróbálok

felemelkedni, de ő nem engedi.

–       Nincs semmi baj. – suttogja, miközben még erősebben szorít

magához. Egy pillanatig tétovázok, aztán én is megölelem, úgy zokogok a karjaiban. Ö pedig hagyja, bár érzem, hogy egy kicsit megdöbbent. Hát persze – mindig megszokta, hogy én csak ritkán bőgöm el magam, erősnek mutatkozom. Pedig nem vagyok erős. Nem én vagyok az erős, hanem ő. Én csak okos vagyok. És a kettő különbözik.

  Most hálás vagyok Ronnak, hogy tanulásra adta a fejét – holnapra meg kell írnia a bájitaltandolgozatát a farkasölőfűről. Én azt már befejeztem, ezért első utam ide vezetett. És most, tessék, itt vagyok és szerelmemet ölelgetem, miközben zokogok. De már nem azért, mert őt féltettem, hanem mert örülök. Örülok, mert nem tolt el magától. Ez már jelent valamit, nem? (jaj, de bizakodó vagyok…!)

  Hosszú percek után elszakadunk, ő pedig visszahanyatlik a párnára. Én fogom a borogatást, s a vizes törülközővel tovább hűsítem a homlokát. Harry visszaalszik, de még álmában is olyan szép, hogy még órákig ott maradok…

Miután Harry kiheverte a sérüléseit, kiengedték a gyengélkedőről, de én csak az órák után láttam a klubhyelységben. Amikor meglátott, szemében megnyugvást és izgatott fényt véltem látni.

–       Szia! Hol voltál egész nap?

–       A gyengélkedőn. Madam Pomfrey meggondolta magát és azt mondta, inkább az órák után enged el. – mondta bujkáló

mosollyal Harry, majd Ronhoz fordult – Figyelj, Ron, én most szeretnék négyszemközt beszélgetni Hermionéval.

–       Itt nekem valami nagyon nem tetszik – mosolygott Ron, aztán

megrántotta a vállát és elment a fiúháló irányába.

–       Ööö… Hermione… Mi lenne, ha elmennénk a szükség szobájába? Itt túl nagy a zaj.

–       Rendben. – bólintottam, bár elképzelni sem tudtam, mit akarhat

tőlem a fiú. Illetve, elképzelni tudtam, de azok csak álmok, sose valósulhatnak meg… Harry felment a láthatatlanná tévő köpenyéért, majd mindketten belebújtunk és kimásztunk a portrélyukon. Harry különösen zavarban lehetett, mert többször is rátaposott hol a saját, hol az én lábamra. De én ezt egyáltalán nem bántam.

  Pár perccel később már bent voltunk a különös szobában, ahol nem volt más, mint két kényelmes fotel, egy kandalló és egy ágy. Egy ágy?! Mire készül ez a fiú…?

–       Öhm… Üljünk le. – kezdte Harry. Én leültem, ő állva maradt. – Hermione, hát nem tudom, hogy mondjam… – kezdett elpirulni – A legjobb lesz, ha nem körítek: szeretlek. – most nagyot

dobbant a szívem. Megilletődötten néztem a fiúra, akinek hirtelen nagyon érdekes lett a cipője orra, így nem tudtam a szemébe nézni. Márpedig mengem nagyonis zavar, ha mondok valamit, nem néznek a szemembe. Felálltam és odamentem Harry elé. Végre felnézett a cipőjéről. Várakozást láttam a tekintetében, ami az utóbbi időkben leginkább szomorú volt. Szomorú és kisírt. Sokat bánkódik még most is Sirius miatt, ami én megértek. Na nem mintha azt mondanám, hogy miatta halt meg a keresztapja, de én is gyászolom.

–       Nem kell aggódnod: én is szeretlek. – hát kimondtam.

Kimondtam, ami már első óta nyomja a vállam. Micsoda megkönnyebbülés! Harry most már tényleg a szemembe néz, s nyár óta először igazi örömöt vélek felfedezni benne. Mosolyra húzza a száját, majd fölém hajol és megcsókol. Nem ellenkezem. Nyelve csak óvatosan puhatolózik a számban, de mikor megtalálja az enyémet, már sokkal magabiztosabban tör előre. Egyik kezével megfogja a derekamat, a másikkal félresöpör egy tincset a szememből. Én pedig átkarolom a nyakát. Még hosszú ideig vagyunk így összebilincselve az ajkunknál fogva, majd mikor elválunk, csak egy levegővételnyire tesszük és annyira, hogy időközben leüljünk az ágyra. Aztán megint összeforr az ajkunk, de most már szenvedélyesen. Én már szinte elolvadok a karjaiban, s mikor ráeszmélek, hogy sorban kerülnek lefelé rólam a ruhadarabok, az én kezem is megszabadító hadjáratra indul. Szépen lassan lekerül minden ruhanemű a testünkről, aztán olyat cselekszünk, amit én nem fogok papírra vetni, de az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.

Másnap reggel ég mindig a szükség szobájában voltam – Harry már elment. Biztos kviddicsedzése van, vagy valami…

Nem kell sietnem, szombat van. De jó lenne tudni, mennyi a vekker. Az ágy mellett megjelenik egy éjeliszekrény, azon pedig egy óra: te jó ég, fél tíz! Eddig még szinte sohasem aludtam a Roxfortban! Na mindegy, egyszer ennek is el kellett jönnie… J

  Vigyorogva hagyom el a szobát, s vigyorogva megyek fel a Griffendél-toronyba. Szinte szárnyalok, olyan boldog vagyok, nem is emlékszem, hogyan tehettem meg ennyi lépcsősort öt perc alatt.

  A klubhyelységben csak Ront és Harryt találom, de már mindketten vigyoronak. Most meg mi van?! Harry motyog valamit, amiből én nagyjából ezt tudom kivenni: „orchidessis”, mire pálcája végén egy csokor virág bújik elő.

–       Hermione, boldog Valentin-napot! – köszönt fel, s puszit nyom

az arcomra. Ron még mindig idétlenül vigyorog, de nem tudom, min. Gondolom, Harry már elmondott neki mindent, de azt nem értem, mi vigyorognivaló van egy szerelmi történeten. Bár, ha jól meggondolom, nem is érdekel…

Pár évvel később:

Attól a naptól kezdve jártunk, pár hétre rá Ron is szerzett magának barátnőt – Cho Chang személyében. Hogy néha milyen tud lenni a Sors…!

  Boldogok voltunk mind a négyen, s most is azok vagyunk. Már elvégeztük az iskolát – én mindenből letettem a RAVASZ-t, ahogy Harry is. Ron csak néhány ponttal maradt le tőlünk, de neki is kimagasló lett az eredménye. Mindhárman aurornak mentünk, hiszen a bűnüldözés területén már hétszer mutattuk tehetségünket. Gondolkodás nélkül felvettek minket és Harryt beosztották főosztályvezetőnek.

  Már a házasságon is túl vagyunk. Mindg is kettős házasságot szerettem volna – és kívánságom teljesült: a másik pár természetesen Ron és Cho voltak. Gyönyörű volt, főleg, mikor a vendégek tüzijátékot csináltak a pálcájukkal. Sosem felejetm el azt a napot… 

  Most pedig… Most itt vagyunk Godrick’s Hollowban, Harry szüleinek otthonában – vagyis az újjáépített otthonában, mert az eredetit az átok megsemmisítette. Apropó Voldemort:

Már egy éve annak, hogy a „Voldemort” kifejezés megszűnt. Eljött a házunkhoz, pont úgy, mint annak idején Jameshez és Lilyhez. Azt mondta, pont úgy vislekedünk, mint Harry szülei viselkedtek. „Kísérteties a hasonlóság köztetek” – mondta, majd felemelte a pálcáját, de ekkor Harry elordította magát:

–       Adava kedavra! – és Voldemort, igazi nevén Tom Rowle Denem

holtan esett össze. Az egész világ ünnepelt, s ezt a napot (március 15.) kinevezték Harry Potter napjának. Érdekes, hogy ezta napot egy másik országban egyébként is ünnepnek tartják – Magyarországon. Utánanéztem. Nos, a magyaroknak ezentúl a március tizenötödike nem csak a nemzeti ünnepet jelenti, hanem a sötétségtől való megszabadulást is.

  Azóta boldogan élünk, s a házhoz nemrég jött egy új lakó is – Monica Potter*, a kislányunk…

  Hát igen: ez van, így jártam.

*: Monica Potter egy ma is élő színésznő, remélem nem veszi zokon, ha kölcsönveszem a nevét… J

Vége