A váratlan rokon

Egy hete munkálkodtam már a rejtélyes főzet elkészítésén a szobámból nyíló fürdőszobában. Harryvel és a többiekkel remekül összebarátkoztam, de mégis olyan távolinak és hidegnek tűntek nekem. Amikor a szobám verandáján ültem, sokszor láttam őket (Harryt, Hermionet, Ront és Ginnyt) a kertben beszélgetni, és akkor még jobban egyedül éreztem magam. Soha életemben nem tudtam sehova beilleszkedni igazán. Nem mintha lett volna rá alkalmam. Harry volt az a négy barát közül, aki a legközelebb állt hozzám. Nem azért, mert vonzódtam hozzá, hanem azért, mert belsőleg nagyon hasonlított az édesanyámra. Meghallgatott, megvigasztalt, tanácsokat adott; s mindezt úgy, hogy meg se említette, ő mennyit szenved. Pedig láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét, de nem mertem megkérdezni, hogy mi. Megvártam, míg ő maga mondja el.

-         Még mindig nem hevertem ki Sirius halálát, pedig már jó másfél éve történt – szomorkodott Harry.

-         Beszéltél erről Ronnak és Hermionenak? – kérdeztem.

-         Igen. De ők nem tudják, mi az, elveszíteni mindenkit. A szüleimre nem is emlékszem, és most, hogy végre megtaláltam a keresztapám… - nyelt egyet - Ő is meghalt.

Belenéztem a szomorú, zöld szempárba. Máskor olyan pajkosan és ravaszul csillog, most pedig kihalt és fénye vesztett.

-         Te vagy az egyetlen – folytatta halkan -, aki tudja, hogy milyen érzés.

Tényleg én voltam az egyetlen. A Weasley család olyan irigylésre méltóan boldog és összetartó volt, hogy nekem önkénytelenül is mindig az én szomorú sorsom jutott róluk eszembe.

-         Elég az önsajnálatból – derült fel hirtelen Harry – Mrs Weasley mondta, hogy holnap bemehetünk az Abszol útra. Ugye velünk tartasz? Jó buli lesz. Megvesszük a könyveket és a tanszereket.

-         Szívesen mennék – feleltem szomorúan – de nekem még teendőim vannak. A Rend jó pár feladatot kiosztott nekem.

Harry szomorúan sóhajtott. Arca azonban hirtelen megint felvidult.

-         Megkérem Dumbledoret, hogy engedjen el. Már így is rendesen megterhelnek. Rád fér egy kis kikapcsolódás.

Harry még aznap beszélt Dumbledore-ral, az esti Rendgyűlés után, és az igazgató is osztotta azt a nézetet, miszerint rám fér a kikapcsolódás.

-         Álruhában kell mennem, uram? – kérdeztem.

-         Nem szükséges – felelte, majd lehalkította a hangját, hogy csak én hallhassam – a múltkor csak azért kellett álöltözetet venned, mert nem akartuk, hogy valaki felismerjen, miközben ilyen furcsa – itt elmosolyodott – hozzávalókat vásárolsz. Még a végén gyanút fogtak volna.

-         Értem – bólogattam.

Másnap reggel korán keltünk. Felöltöttem a kedvenc mugli ruhám, majd hopp-porral elmentünk az Abszol útra. Megvettük a Roxfortosok könyveit, tanszereit, majd Hermioneval és Ginnyvel bementünk Madame Malkine talárszabászatába. Kinéztem magamnak egy piros flitteres talárt. Felpróbáltam, és a többiek szerint úgy festett, mintha rám öntötték volna. Ezután meglátogattuk a szomszédban lévő állatkereskedést. Vettem Monamynak egy új kantárt, fekete szíjjal, és egy új, derékra köthető bőrtarisznyát. Jól jöhet még a versenyeken.

Ebédre beültünk egy otthonos vendéglőbe, és megebédeltünk. Desszert gyanánt mindenki elnyalakodta az ötgombócos fagylaltkelyhét, majd a fiúk, Ginny és a felnőttek elindultak a megnézni a legújabb seprű-modelleket. Hermioneval kettesben maradtunk.

Beszélgetni kezdtünk, de ekkor megakadt a szemem valakin. Halkan felálltam, és érdeklődő tekinteteket szórva elindultam a másik vendég felé. Egyedül ült az egyik eldugott sarokban, éppen egy literes vajsörösüveg fenekére nézett.

Halkan, bátortalanul megszólítottam:

-         Myrou?

A fiú felkapta a fejét, s elmosolyodott.

-         Nancy? Te vagy? Valóban?

Myrou Chlethers ült az asztalnál, az unokafivérem. Vagy tizenegy éve nem láttam, utoljára anyám temetésén. Anyai ágról volt rokonom. Kisebb koromban sokat játszottunk együtt. Három évvel volt idősebb nálam, talán ezért is néztem fel rá mindig. Mintha a bátyám lett volna. Hiába, aki egyke…

-         Igen, én – majd szavak helyett megöleltem – Jaj, annyira hiányoztál.

-         Nekem is, Manócska, nekem is.

-         Ne hívj már Manócskának, könyörgöm! Itt emberek vannak. Különben is, senki nem hívott így azóta, mióta nem találkoztunk.

-         Gyere, ülj le – invitált, majd egy széket csúsztatott mögém.

-         Áh, nem – legyintettem – egyik barátnőmmel vagyok itt. Inkább gyere oda te.

Majd felállt, felnyalábolta a két vajsörösüveget, és elindult a nyomomban Hermione felé.

Hermione megilletődötten ült a helyén. Miután bemutattam őket egymásnak, mesélni kezdtem Myrounak az eddigi életemről.

- Sanyarú sors – mondta szomorúan – Pedig az én kis Nancym nem ezt érdemli. És mi történt az apáddal?

- Az igazival? Nem tudom.

- Nem az igazira gondoltam…

- Nem érdekel, hogy mi van vele! – fakadtam ki.

- De ő nevelt fel – érvelt.

- Ne gyere te is ezzel! Könyörgöm, elhagyott tizenhárom évesen, egy idegen nőre bízott, aztán nyáron néha-néha odadugta az orrát. Azt hitte, ez a gyereknevelés! Közben meg talált magának egy sznob, pénzéhes libát, és összeszűrte vele a levet!

- Nézd, Nancy. Talán még nem érted…

- Nem is akarom – mérgelődtem.  – Mellesleg te se kerestél valami sűrűn.

- Hidd el, ha tudtam volna, hogy itt vagy, Angliában, kerestelek volna. De nem kaptam hírt egyik családtagomról se. Anyám meghalt. Megölte egy halálfaló három éve – itt elakadt a hangja, és az én lélegzetem is.

- Helena néni… meghalt.

- Igen. – egy könnycsepp csordult végig mindkettőnk arcán.

- Sajnálom… - nyögtem rekedt hangon.

- Túlélem. – legyintett, majd folytatta: – Apám pedig Oroszországba ment. Kapott egy remek állást az ottani minisztériumnál, és mint perfekt oroszos, elfogadta. Két hónapja volt itthon utoljára. A nővéremmel, Yeneshaval élek most. Neki már van férje is, úgyhogy szerencsétleneknek már csak púp vagyok a hátán, de még nem találtam magamnak albérletet. Szeretnék a mugli London belvárosába költözni, de hát mégsem fizethetek sarlóval mag knútokkal. Te most hol laksz, Manócska?

Hermione harsányan felnevetett.

-         Manócska? – kérdezte a nevetéstől előtört könnyeivel küszködve.

-         Régi becenév. De nem szeretem, ha így hívnak. – majd Myrouhoz fordultam – Most a Főnix Rendjénél lakom.

-         A Grimmauld téren?

-         Ott.

Ekkor feltűntek a színen a többiek.

-         Oh, Myrou, nézd! Ott jönnek a többiek is – mutattam a birkanyájnak is beillő társaságra.

-         Ha nem haragszol, nem szeretnék találkozni velük, úgyhogy megyek. – gyorsan átölelt, kezet csókolt Hermionenak, majd visszasurrant eredeti helyére.

Koraeste értünk haza, azonban olyan fáradtak voltunk, hogy mindenki rögtön elindult a jó meleg, puha ágyikója felé aludni.

Én még ránéztem a szobámból nyíló kis fürdőszobában rotyogó, zöldszínű kotyvalékra. Beleraktam még egy szemgolyót. Éppen felálltam, hogy átvegyem a pizsamámat, amikor valaki hirtelen berontott.

-         Szia!

-         Jézusom! – kiáltottam, majd gyorsan megpördültem a tengelyem körül.

-         Jaj, ne haragudj, hogy megijesztettelek – magyarázkodott Harry, ugyanis ő volt az – Te meg mit kotyvasztasz itt?

-         Semmit – nyeltem egyet, és próbáltam a testemmel minél jobban eltakarni az üstöt.

-         Ne mondd, hogy semmit. Hiába van szemüvegem, azért vak még nem vagyok. – próbált vicces lenni.

Ekkor kaptam észbe, hogy tulajdonképpen Harry lefülelt. Minden látott, amit nem kellett volna. Piton és Dumbledore meg fognak ölni – kiáltottam magamban, s ettől összeszorult a torkom.

-         Mellesleg, hogy mersz így rám törni? – próbáltam Harryt támadni, hiszen a mondás szerint is a „legjobb védekezés a támadás.”

-         Már mondtam, hogy ne haragudj – mentegetőzött zavartan. Nem igazán értette, mi ez a hirtelen indulatosság.

-         Menj már ki!

Harry halkan hátat fordított, s bűntudatosan, leszegett fejjel elhagyta a fürdőszobát.

Még egyszer gyorsan megkevertem a bájital-kezdeményt, s gyorsan Harry nyomába iramodtam, hiszen megbántani akartam őt a legkevésbé.

-         Harry! – szerencsére még a szobaajtóban elértem.

-         Ne haragudj – kért a fiú bocsánatot immáron harmadszor.

-         Te se – feleltem szomorúan – Nem akartalak megbántani. De azért kopoghattál volna. Amúgy miért jöttél?

Harry elmosolyodott, majd a szelíd kis vigyor huncut nevetéssé fokozódott.

-         Ha elmondod, miért készíted azt a löttyöt, és is elmondom, miért jöttem.

-         Ez zsarolás! – háborodtam fel.

-         Tudom – biccentett – Vagy inkább üzlet. Nos? – kérdőn nézett rám.

-         Nem mondhatom el, sajnálom.

-         Ugyan miért? – arca egyre érdeklődőbbé vált.

-         Mert megkértek rá, hogy ne mondjam el senkinek.

-         Kik?

-         Nem mondhatom meg – sóhajtottam. – Na, rendben, ha te elmondod, miért kerestél, én is elmondom, ki bízott meg a bájital elkészítésével.

-         Nem nehéz kitalálni. A Rend.

-         Nem egészen. Piton.

Harry furcsán felhorkantott, majd közelebb lépett.

-         Most rajtam a sor, hogy elmondtam, miért jöttem.

Halkan suttogta ezeket a szavakat, szinte alig hallhatóan. Belenézett a szemembe, s ettől úgy éreztem magam, mint egy olvadó fagyi a Saharában. Egyre közelebb hajolt, közelebb, közelebb… Míg végül az ajkaink összeértek. A csók nem tartott sokáig, csupán pár másodpercig, de ennyi idő pont elég volt arra, hogy összezavarjon.