Fél 11-kor megérkezett a Weasley család, Harry és Hermione. Én
örömömben nem tudtam mit csinálni, eléjük futottam és szorosan
öleltem, pusziltam Őket. Két kezem közt Ron és Hermione, a hátam
mögött Harry ölelt. Én csak álltam ott és sírtam.
- Ne sírj! - mondták, de én nem tudtam abbahagyni - Itt vagyunk!
- Jó! - szipogtam - De ne hagyjatok többet egyedül! - kérleltem Őket.
- Soha! - mondta Harry és megölelt. Melegség töltött el. Tudni illik, mind
a mai napig halálosan szeretem Harry Pottert.
- Köszönöm! - súgtam a fülébe.
Halk pukkanás hallatszott. Én annyira megijedtem, hogy ráléptem -
persze véletlen - Harry lábára. Hirtelen az ikrek álltak előttem.
- Mi a ...? - kezdtem - Ne hargudj! Nagyon fáj? - kérdeztem a fiút - Nem.
- Egész nyáron ezt csinálják! - mondta Ron.
- Jól van! Nyugi Öcsi! - mondta Fred, akinek Jessica ült a nyakában.
- Szia Kedves! - mondta George és megölelt.
- Sziasztok! Nagyon hiányoztatok! - töröltem le a könnyeket a
szememről - Olyan gyerekes vagyok!
- Ugyan már! - hermione lépett oda hozzám, aki szintén a könnyeivel
küszködött - Nem vagy gyerekes!!! - megöleltük egymást, mintha
testvérek lennénk. 10 óra 50 perckor anyám elé léptem.
- Szia! Köszönöm mindent! Majd találkozunk! - mondtam és megöleltem.
- Szia Melissa! Nagyon vigyázz magadra! Hiányozni fogsz! Talán majd
még találkozunk! - ez utobbi mondatát már csak suttogta, úgyhogy én
már nem hallottam, met apám előtt álltam.
- Szervusz! - köszöntem.
- Szia Kislányom! Hidd el érted tettem mindent! Szeretlek! - megöleltem
és az utolsó két könnycsepp is lecsordult az arcomon. Jött Jessica, a
legnehezebb...
- Szia Hugi! Köszönök mindent! Sokat segítettél! De gyorsan váljunk el -
mosolyogtam -, különben annál jobban fog fájni!
- Rendben! - megöleltük egymást, adtunk egy "pár" puszit egymásnak,
mikor hallottuk a Roxfort Expressz induló zaját.
- Hát sziasztok! - mondtam és felszálltam a vonatra a barátaimhoz.
Igen, a barátaimhoz, milyen jó ezt mondani. Kerestünk egy üres kupét.
Csak hamar találtunk is egyet, és Fred, George, Neville, Harry, Ron,
Hermione és én beültünk - igaz, kicsit szorosan - , de együtt a kupéba.
Aztán síri csend, amit végül én törtem meg.
- Figyeljetek! - kezdtem zavarodottan - Egész nyáron egyedül voltam,
bezárva egy házba! És rossz volt! És most itt is ilyen a hangulat!
Kérlek, lesgyünk egy kicsit vidámabbak! - hirtelen mindenkiből kitört a
nevetés csak belőlem nem.
- Most mi olyan vicces!? - morogtam.
- Csak megakartunk viccelni! - mondta George.
- Ha-ha! - mondtam és elnevettem magam. Fél óra múlva - mikor már jó
volt a hangulat - egy nem várt személy nyitotta ki a tolóajtót.
- Szia Melissa! - mosolygott.
- Szia Draco! - köszöntem kelletlenül.
- Beszélhetnénk Kedves!? - mosolygott tovább.
- Nem! Nem szeretne veled beszélni! - pattant fel Harry - És takarodj,
mert zavarod a levegőt! - örjöngött.
- Hagyd Harry! Elintézem! - szóltam közbe és visszanyomtam a fiút az
ülésre - Nagy lány vagyok már! Gyere, menjünk! - mondtam és
kimentem Draco mellett az ajtón.
- Mit akarsz?? - kérdeztem dühösen.
- Na! Hátrább az agarakkal! - nyugtatott.
- Jól van na, bocsi! - mondtam bűnbánóan. De Draco hirtelen a falnak
nyomott és én nem tudtam védekezni.
- Ez fáj! - nyögtem, de a fiú egyre közelebb hajolt, éreztem az illatát, a
leheletét, sőt, már az ajkát is a nyakamon.
- Nekem meg az fáj, hogy levegőnek nézel! Nem jelentett semmit, ami
a peronon történt!? - dühöngött és egyre erősebben szorított.
- Kérlek, Draco, ez már nagyon fáj! - nyögtem újra.
- És akkor mi van?? Legalább megtudod, ha csak egy picit is, hogy én
mennyit szenvedtem. Tényleg nem szeretsz?
- Mit akarsz tőlem? - könycsepp csordult le az arcomon.
- Azt, hogy légy a barátnőm, Melissa! Szeretlek!
- De hisz a fél Mardekár Beléd szerelmes! Akkor miért pont én?? -
kérdeztem, miközben sírtam.
- Mert Téged szeretlek! - megpróbált megcsókolni, mikor hallottam egy -
alég dühös - hangot.
- Melegen ajánlom, hogy ne tedd! - Harry volt az. Pálcával a kezében.
- Különben mi lesz, Potter? - vigyorgott Malfoy.
- Különben letörlöm a képedről azt a mocskos vigyort! - ez hatott,
Draco elengedett és odalökött Harrynek, aki elkapott.
- Veled még találkozunk - mutatott rám mutató ujjával - és úgy is az
enyém leszel! - sziszegte és önelégült mosollyal az arcán, elrobogott.
- Jól vagy? - kérdezte Harry.
- Nem! - és hangosan felsírtam, mire könnyeim folyót alkottak az
arcomon.
- Gyere ide! - megölelt és adott egy puszit a homlokomra.
- Ne, kérlek, Harry! - toltam el magamtól.
- Mi a baj? - kérdezte a fiú.
- Bárcsak elmondhatnám! - sóhajtottam.
- Hát mondd el! Kérlek! - próbálkozott, sikertelenül.
- Nem-nem! - mosolyogtam és letöröltem a könnyeimet.
- De miért? - nézett mélyen a szemembe, ami engem nagyon zavart,
mert - mint azt eddig 4 éven keresztül - elpirultam. De Ő csak nézett
tovább. Elhúztam a fejem.
- Ne nézz így! - mondtam zavarodottan.
- Hogy? - mosolygott.
- Hát... hát, így! - dadogtam, de Ő csak nézett tovább.
- Most min mosolyogsz? - kérdeztem fülig elpirulva.
- Semmin! - erre a mondatra "verekedni" kezdtünk. Harry hirtelen
magához húzott. Megpróbált megcsókolni - ajkunk már majdnem
összeforrt -, de ekkor Hermione jött ki a kupéból.
- Itt a... upsz... bocsi! - nyögte és visszament a kupéba.
- Hát... azt hiszem... - kezdtem zavarodottan.
- Vissza kéne mennünk! - fejezte be Ő is, legalább annyira
zavarodottan, mint én. Így mentünk vissza.
Az út - ezek után - elég furcsa volt. Kerültem Harry pillantását, de nem
csak én, Ő is. Sőt, még Hermioneval sem beszéltünk sokat, ami tényleg
elég furcsa volt. 1 óra körül Fred és George elmentek Lee Jordannal
üzletelni. Neville és Ron, pedig elmentek megkeresni Trevort. Mi hárman
ott maradtunk egyedül, hármasban, de nem szóltunk egymáshoz,
hanem hárman három felé néztünk. Nagyon kellemetlen volt. Talán ez
volt életem legkellemetlenebb útja. De végül odaértünk. Átszálltunk a
fiákerekbe és elindultunk a kastély felé...