Az igazi apa

-         Nancy! – apám fülig érő szájjal üdvözölt, s integetett nekem, hogy menjek oda.

Nem tudtam, mit csináljak. Odamenjek vagy ne? Megöleljem vagy ne? Mégiscsak az apám… De amit velem tett, azt sosem feledem el. Még mindig látom magam előtt apám arcát, ahogy közli velem: kivándorol Amerikába. Éppen akkor léptem be a tinédzserek megmagyarázhatatlan, lázadó korába; s tény, hogy apámat is elveszítem, teljesen a padlóra küldött. Hiába kérleltem; apa, hadd menjek veled, kérlek; de semmi. Apám már mindent elintézett. Keresett nekem egy új nevelőnőt, egyben tanárt, és hozzá költöztem. Néha, amikor szűnni nem akaró fájdalom nyílalt a szívembe, elszöktem. Ma már tudom, ez a hiány érzése. A nélkülözésé. De idővel ezt is megszoktam, megtanultam elfogadni a sorsom.

Apámmal a legutóbbi találkozásunkkor összevesztünk. Walesben nyaraltunk, és ott volt Monica is, apám újdonsült felesége. Olyan sznob nőt még a föld nem hordott a hátán, abban biztos voltam. Egyik éjszaka kiosontam az istállóba, elkötöttem Monamy-t, a thresztálomat, és elrepültem vele. Apám és Monica három napig kerestek, de hiába. Pedig csak a szomszéd házig, ami húszmérföldnyire volt, addig kellett volna eljönniük. Akkor még tizenöt voltam. Felelőtlen, lázadó kamasz. Sokak szerint még mindig bennem él az akkori lényem, de az idő változásával az emberek is változnak. Talán apám is…

-         Szia, apa – halkan köhögtem ezeket a szavakat, s lassan elindultam feléje.

Ő is elindult, s amikor találkoztunk, igazi apa-lánya öleléssel üdvözöltük egymást. Mintha minden düh és keserűség elillant volna a lelkemből; s mint amikor csodás egyszarvúk vágtáznak át hófödte végtelen fennsíkokon, ezüst csillámokat szórva maguk után; úgy szárnyalt a lelkem.

- Nancy – apám, könnyei eleredtek, s vele együtt az enyémek is.

Mikor Mrs Weasley az ebéd feltálalásával véget vetett ennek az idilli pillanatnak, leültünk enni. Dumbledore és Mr Mordon elmélyülten diskuráltak a Rend jövőbeli feladatairól, s néhány szófoszlányt sikerült elkapnom, mint például: Nagyúr, Belsebub, Nancy…

Nancy?! Velem is terveik vannak? Igaz, hogy már egy éve tiszteletbeli Rendtag vagyok, mivel a küldetésem előtt azzá tettek, de ez a hír megrémisztett. Még csak most értem haza!

A továbbiakban sokat beszélgettem Hermioneval, Harryvel, Ronnal és Remusszal is. Apámat körbevezettem a házban, hiszen mégiscsak itt fogok élni az elkövetkezendő egy-két évben. Már felbukkant a Hold a szürke felhők sokasága mögött, s néhány csillag is szórni kezdte természetfeletti fényét. Apám és én kiültünk a szobám verandájára.

- Csodás ez az este – kezdtem a beszélgetést.

- Valóban az – hagyta rám – Valamit tudnod kell, Nancy…

Szívem gyorsabban kezdett verni, hiszen tudtam, hogy valami rossz dolgot fog mondani.

-         Mit, apám?

-         Anyád és én csak akkor házasodtunk össze, amikor te egyéves lettél – kezdte, habár nem értettem, hogy ezen mi olyan nagy bűn. – Én csak akkor szerettem belé.

-         Hogy mondod? – értetlenkedtem.

-         Én nem vagyok az igazi apád, Nancy.

A szememet elöntötték a könnyek. Felpattantam. Hazugságban éltem tizenhét éven át? Akiről azt hittem, hogy az apám, nem is az apám, és én ezt csak most tudom meg?

- Nem akarlak látni! – kiáltottam dühösen, teli torokból – Takarodj innen! Nem hallod? MOST! – olyan iszonyatos düh volt bennem, hogy azt elképzelni is nehéz.

Egyszerűen kitörtem, mint egy vulkán.

-         Mindig szerettelek, mindent megkaptál tőlem… Úgy szerettelek, mintha igazi lányom volnál.

-         Csak az igazat nem mondtad el! – ordítottam – Hazudtál! – előrántottam a pálcám, s a torkának szegeztem – Tűnj el innen… Menj, és ne is lássalak!

Berohantam a szobámba, elővettem a bőröndöm, és kivettem apám régi ajándékait.

-         Vidd ezeket is – s hozzávágtam mindet. A bögrét, a varázspennákat, a thresztálokról szóló könyveimet, s még jó pár dolgot.

-         Nancy, hallgass már végig! – ő is előrántotta a pálcáját, és a mellkasomnak szegezte.

Ha párbajra kerül a sor, nem fogok késlekedni. Ha kell, megölöm. – gondoltam dühömben.

-         Anyád már egy éve nevelt téged, amikor összeházasodtunk – kezdte – De én már akkor udvaroltam neki, amikor te még a hasában voltál. Az igazi apád elhagyott téged…

-         Te is elhagytál, amikor tizenhárom voltam!

-         Tudom… Sajnálom – lehajtotta a fejét – De az igazi apád vérfarkas!

Ledöbbentem. Mi?! Az lehetetlen! Hiszen akkor én is az lennék. A szívem és a halántékom vadul lüktetett, alig kaptam levegőt, s minden porcikámban a gyűlölet szikrája pattant fel.

-         Te azért nem vérfarkas, mert teffa vagy. Az üknagyanyád okos asszony. Azért adta át neked ezt a tulajdonságot, hogy elkerülje a veszélyt. Tudod, aki teffa, az nem lehet se vérfarkas, se animágus.

Bólintottam, hiszen ezt régóta tudtam.

-         Ezért hagyta el anyám?

-         Pontosan. Mert vérfarkas.

Levetettem magam az egyik székre.

-         Hagyj magamra – mondtam a nevelőapámnak, aki halkan távozott.

Gondolatok milliárdjai kavarogtak a fejemben…