Vallomások

Másnap reggel későn keltem, hiszen jókora út állt mögöttem. Kipihentnek és üdének éreztem magam. Felöltöztem kedvenc mugli ruhába, majd levágtattam a lépcsőn a konyhába. Mrs Weasley már javában sürgött-forgott, s a pulykát tömte az ebédhez.

-         Jó reggelt, kedvesem! – üdvözölt – Itt a reggelid – mutatott az asztal végére, ahol egy üres tányér, egy kenyeres kosár, két lekváros üveg és egy vajas doboz sorakozott.

-         Köszönöm.

-         Megünnepeljük a hazatérted. Ebédre meghívtuk a Rendtagokat, és édesapád is itt lesz.

Éppen leülni készültem a zöld bársony bevonatú székre, de a mozdulat félbemaradt. Meredt szemmel néztem magam elé, s szívem is gyorsabban kezdett dobogni.

-         Apám... apám eljön? Ide Angliába?

-         Igen, drágám. – Mrs Weasley csak tovább vigyorgott, s még egy adag tölteléket nyomott le a pulyka torkán.

Elment az étvágyam. Nem akartam látni apámat, azok után, ahogy a múltkor elváltunk egymástól. Rémes egy hetet töltöttünk együtt walesi nyaralójában. Elhozta az új feleségét is, Monica Edgehartot, a magas, vékony, rettenetesen sznob, iszonyatos akcentussal beszélő, amerikai csitrijét. Körübelül tíz évvel lehetett fiatalabb apámnál. Már akkor megesküdtem, hogy ha már teffa vagyok, akkor az a nő lesz az első, akin használom a tudásom.

Felpattantam, s sebes léptekkel az ajtó felé vettem az irányt. Ekkor belépett Harry és Ron.

-         Szia – köszöntek kórusban, de én ügyet sem vetve rájuk, tajtékzó fővel kivonultam.

-         Na de... – hallottam Mrs Weasley meglepett hangját.

Felrohantam a szobámba. Nem akartam látni senkit, főleg nem az apámat, és annak bájos nejét.

Ekkor kopogtattak az ajtón.

-         Drágám, mi a baj? – Mrs Weasley volt az. Kissé kezdett idegesíteni, hogy állandóan anyáskodni akart felettem, főleg azért, mert a fél életemet egyedül, magányosan és kirekesztve éltem.

Ledőltem az ágyamra, és sírni kezdtem. Bármit megadtam volna, hogy most megjelenjen az üknagyanyám, de hiába. Kár, hogy édesanyám nem volt teffa, akkor most vele is beszélhetnék, hiszen teffák kapcsolatba tudnak lépni a másvilágon élő társaikkal.

-         Jaj, segíts, mama – kérleltem az üknagyanyámat – Adj egy jelet. Kérlek, adj egy jelet. Meg kell tudnom, hogy jól cselekszem-e. Ha elszöknék innen, nem kéne találkoznom az apámmal...

Hirtelen kopogtattak.

-         Mrs Weasley, nem vagyok éhes! – kiáltottam ki.

-         Nem Mrs Weasley vagyok... – hallottam Harry hangját. Annyira meglepődtem, hogy szinte összerezzentem – Bemehetnék?

Odamentem az ajtóhoz. Dacoltam magammal, hogy beengedjem-e, hiszen nem is ismerem, de diplomatikusabb felem azt sugallta, jó lenne beszélni egy hasonló korú és sorsú emberrel.

-         Szia. – köszöntem, majd betessékeltem. Harry leült az ágyam szélére, és tekintetét rám függesztette.

-         Azért vagy ilyen mérges, mert nem akarod látni az apád? – kérdezte halkan. Megrémültem, s ugyanakkor düh is volt ebben a rémületben. Nem akartam beszélni neki az érzéseimről, a gondolataimról.

-         Mit érdekel az téged?

-         Ne haragudj, csak megkérdeztem. Én is elvesztettem a szüleimet gyermekkoromban.

-         Hallottam róla... – feleltem szemtelenül – De az nem ugyan az. Neked nincs okod haragudni rájuk. Nekem van. Anyám meghalt, hatéves koromban. Apám meg itt hagyott tizenhárom évesen. Lelépett! Egy utolsó, szemét, aljas... – sírni kezdtem. Harry felállt, s átölelt.

-         Mégiscsak elmondtad... De ne félj, a titkod nálam biztonságban van.

Mondani akartam, hogy nem félek, de nem bírtam megszólalni. Életemben újra, először biztonságban éreztem magam Harry ölelésében. Nem tudtam, miért, hogyan, de így volt, pedig nem is ismertem.

Az ebédig beszélgettünk még, de próbáltam tartózkodóbb lenni. Megtudtam, hogy ő is tizenhét éves, a Roxforba jár, imádja a kviddicst, fogóként játszik.

Én is elmeséltem neki, hogy thresztál-versenyző vagyok, nem szeretem a kviddicst, mióta egyszer eltörtem a kulcscsontom játék közben, és hogy szeretem a mugli zenét.

-         Thresztál-versenyző? – értetlenkedett Harry.

-         Igen. Nem hallottál még erről a sportról?

-         Hogy őszinte legyek, nem. – érdeklődő szemekkel nézett rám – Talán olyan, mint a mugliknál a lóverseny, csak thresztálokon?

-         Hasonló – bólintottam – egyfajta tájékozódási verseny. Kapsz egy térképet, természetesen olyat, amely mutatja, hogy hol vagy, merre mentél, merre kell menned, és tíz, húsz, sőt néha száz mérföldes távolságokat kell megtenni percek alatt thersztálon lovagolva.

-         Értem. És te nyertél már díjat? – kérdezte.

-         Természetesen. Van három kupám, egy bronzérmem, két ezüstöm, és két aranyam. A kupákat a csapatommal szereztem. A csapatunk neve: Torrador-ok. Nem hallottál még rólunk?

-         Nem – Harry a fejét rázta, s közben, valószínűleg szégyenében, lesütötte szemét.

-         Semmi baj – legyintettem – De egyszer majd el kell jönnöd az egyik versenyünkre.

-         Ki nem hagynám! – vidult fel – Kérdezhetek valamit? – arca komor lett, és nyugtalanságot tükrözött. – Mivel thresztál-versenyző vagy… Látnod kell őket…

-         Arra vagy kíváncsi, kit láttam meghalni? – mivel csak az látja a thresztálokat, aki már látott halálesetet.

Harry bólintott.

-         Az anyámat. De nem emlékszem már rá, szerencsére. Mint már mondtam, hatéves koromban halt meg. Néha álmomban felvillan egy-egy kép róla… A verejtékben úszó arca; a fáradt, fénytelen szemei, ahogy rám néz, s a karjába vesz… Majd oldalra billen a feje… és meghal.

-         Sajnálom.

-         Ne tedd! Már megszoktam. Te is látod a thresztálokat?

-         Igen. Én az egyik iskolatársam halálát láttam, ahogy Voldemort megölte. – jeges rémület hasított belém a rémes név hallatán – Meg Siriust.

-         Sirius Balcket? Ismertem őt. Illetve az apám ismerte. Régi cimborák voltak még a Roxfortos éveik alatt.

-         Apád Roxfortos volt? – Harry meghökkenve kapta fel a fejét.

-         Igen. Egy évfolyammal járt feljebb, mint a szüleid. Hollóhátas volt. Anyám is a Rofortba járt. Tudod, anyám és Lily a legjobb barátnők voltak… Ő Griffendéles volt.

Harry arca érdekes ívben rándult meg. Tudtam, hogy Remus és Sirius sokat meséltek neki néhai szüleiről, de úgy látszik, ez a téma mélyen érinti a fiút. Meglepő lehetett számára a tény, hogy az én anyám és az övé barátnők voltak.

-         Értem – felelte rekedtes hangon – Te miért nem vagy az?

-         Mármint Roxfortos? – bólintott - Nem tudom. Apám nem akarja. Talán ő nem szerette. Nem szokott beszélni ezekről a dolgokról, de nem is érdekel. Sem apám, se ami vele kapcsolatos.

Csendben ültünk egymással szemben. Mély érzések kavarogtak bennünk. Talán mindketten éreztük, hogy olyan dolgokat osztottunk meg a másikkal, amit eddig magunkban őriztünk.

Mrs Weasley hangja kiábrándítóan hatott ránk:

-         Gyerekek, ebéd!

Harryvel lementünk a földszintre, majd ki a kertbe. Hatalmas nagy műanyag asztal állt a pázsit közepén, s körben varázslók ültek. A fél társaságot nem is ismertem, de azért mindenkivel kezet ráztam, s bezsebeltem egy temérdek gratulációt.

Ekkor Mr Weasley jelent meg a kertajtóban.

-         Nancy, nézd ki van itt!

Megpördültem a tengelyem körül, s tátva maradt a szám:

- Apa – nyögtem kiszáradt torokkal.