A Grimmuald tér új lakója

Halkan osontam végig a Grimmauld tér 12.-ig vezető úton. Nesztelen lépteim ha zajt nem is vertek, de a poros utat felkavarták. Elértem a házhoz. Jól emlékeztem még az első és legfontosabb szabályra, pedig már vagy egy éve nem jártam itt: csengetni tilos. Óvatosan megdöngettem a kopogtatófület, mire léptek zaja csendült fel az ajtó túloldalán, majd hamarosan nyikorogva az is kitárult. Mrs Weasley nyitott ajtót.

-         Nancy Davis! – kiáltott örömében – De rég nem láttalak már errefele – mondta, majd a nyakamba borult.

Halkan betessékelt, de ijedten hőkölt hátra.

-         Veled meg mi történt? – az asszony végignézett a sebektől, hegektől vérző és csonka testemen – Jézus Mária! Most azonnal ápolásra szorulsz.

-         Tudja, Mrs Weasley, a küldetés… - kezdtem volna, de a boszorkány a szavamba vágott.

-         Ne itt, az előszobában.

Hát, persze! – gondoltam magamban. – A második szabály.

Miután leültetett a konyhában egy székre, és alaposan ellátta sebeimet, riadóztatta a Főnix Rendje tagjait.

Hamarosan az örömhír, hogy Nancy Davis hazatért, rengeteg varázslót, boszorkányt és rendtagot örvendeztetett meg.

Elsőként Albus Dumbledore érkezett meg, aki édesapám régi ismerőse, és jó cimborája. Utána sorban következett Mr Weasley, Nymphadora Thonks, Remus Lupin, Perselus Piton, Charley és Bill Weasley, és még sokan mások…

Amint megláttak, mind üdvözöltek, sőt néhányan még ajándékot is hoztak.

Összeült a gyűlés.

-         Nos, boldog vagyok, hogy Nancyt újra körünkben üdvözölhetem – emelkedett szólásra Dumledore. – Mint azt tudjátok, Nancy küldetése igen nehéz volt, és csakis bátorságának, ügyességének és hihetetlen nagy varázserejének köszönheti, hogy túlélte ezt a tortúrát.

Éreztem, hogy elpirulok.

-         Azért – folytatta -, mint látom, nem sértetlenül. Nancy, beszámolnál nekünk a küldetés eredményéről?

-         Hogyne. – felálltam – Két hétig tartott, míg Monamyval, a thresztálommal elértük Dél-Indiát. Rettentően kimerítő út volt, de megérte. Mikor odaértünk, megszálltam a Kék Leopárd fogadóban, ahogy azt Remus tanácsolta. – itt rápillantottam – Összeismerkedtem néhány helyivel, és elkezdtem érdeklődni Belsebub Mandaryn után. Volt egy sötét alak, aki ismerte a jó öreg Belsebubot. Szerintem ő is halálfaló, a neve Kiar Jaff. Először nem akart kiadni semmilyen információt Belsebubról, de aztán ráküldtem egy pár átkot, és kapott egy pár rongyos kis sarlót is, az megoldotta a nyelvét. Elmondta, hogy régebben a közeli hegyben, egy barlangban húzta meg magát a kompániájával, de mivel néhány varázsló a helyi Mágiaügyi Minisztériumtól lefülelte őket, elmenekültek. Azt mondják, Nagy-Britannia felé vették útjukat, mivel csatlakozni akarnak a Nagyúrhoz – megborzongtam. Jeges rémület futott át rajtam, és amit láttam a többiek arcán is, hiszen ha Voldemort és Belsebub egyességet tesznek egymás között, annak nem lesz jó vége. Belsebub volt az indiai „Lord Voldemort”. Mindenki rettegett tőle, persze, azért nem volt olyan hatalma, ereje és befolyása, mint az igazi Sötét Nagyúrnak. Régebben elterjedt a hír, hogy a két főzsarnok kereskedik egymással, és mindenféle fekete-mágiás dolgokon törik ketten a fejüket, de az már régen volt. Egy éve azonban ismét felröppent ez a hír, ezért kellett nekem, Nancy Davisnek utána járnom. Folytattam: - Aztán elrepültem Észak-Indiába. Megkerestem Belsebub szülővárosát, és azt a házat, amelyben gyermekkorában élt. Rettenetes az hely. Akár a Malfoy-kúria. Még annál is hátborzongatóbb. Egyik éjszaka, amikor már alaposan tanulmányoztam az őrséget, a létszámukat, az őrök helyét, beosontam. Valamiféle nyomot, vagy jelet akartam találni, amiből következtethetünk Belsebub terveire. Egyszercsak hallottam, hogy két őr felém tart. Bebújtam az egyik ősrégi ezüst páncélruha mögé, és lélegzetvisszafojtva vártam. Próbáltam meglesni az őröket, de szerencsétlenségemre beleakadt a ruhám a páncél egyik szegecsébe, és felborítottam az egészet – körbenéztem. A rendtagok megmosolyogták szerencsétlenkedésem történetét, de nem törődve velük, folytattam: - Tehát… Az ismeretlen fickók, akiket őrnek néztem, előrántották varázspálcáikat, s rohanni kezdtek felém. Nem volt más kiút, csak harcolni velük. Én is előkaptam a pálcám, s farkasszemet néztünk. Ahogy közelebb értek, láttam, hogy nem őrök. Belsebub emberei voltak. Harcolni kezdtünk. Az egyiket már a párbaj elején megöltem, így még maradt egy. Hosszasan csatáztunk, akkor szereztem ezt a sebet – feltűrtem az ingem, s rámutattam a könyökhajlatomban lévő mély, és vörös hegre. – Azóta se tűnt el. Szerencsére meg tudtam lógni a férfi elől, de mivel nem öltem meg, hamar értesítette Belsebubot a létezésemről. Keresni kezdtek, sőt, még a mai napig keresnek. Sikerült kilógnom a házból, de utána annyira legyengültem, hogy nem mertem kockáztatni. Féltem, hogy nem érnék haza élve. Így hát megszálltam egy fogadóban, a neve JinBorjan. Álnéven jelentkeztem be, s kikúráltam magam, erőt gyűjtöttem. Pár hónap múlva, pedig felkerekedtem, hogy visszajöjjek. Útközben láttam pár halálfalót, meg is öltem néhányat, de szerencsére egyikük sem vett észre, most pedig itt vagyok. – ezzel történetem végére értem.

Dumbledore professzor felállt.

-         Bizonyára kimerítő utad lehetett. Molly felkísér téged az egyik vendégszobába. Aludj kérlek egy keveset.- majd a többi taghoz fordult – Viszlát barátaim.

Mrs Weasley felkísért az emeletre, levette a kötéseimet, mondta, hogy zuhanyozzak le. Így is tettem.

Mikor belenéztem a tükörbe, eszembe jutott a múlt, az édesanyám, mire kicsordult a könnyem. A szemem mogyoróbarna volt, akár az övé. A hajam hosszú, barna, egyenes szálú, elegánsan omlott le vállamra. Volt egy tincs azonban a hajamban, amely rövidebb volt a többinél. Ezt a barna tincset még kiskoromban vágtam le, s adtam oda apámnak, aki akkor utazott ki Amerikába. Anyám hatéves koromban halt meg. Tizenhárom éves koromtól egyedül élek, hol nevelőnél, hol egyedül Londonban. Megtanultam, mi a magány. Apám nyaranta meglátogat, ilyenkor mindig elhalmoz ajándékokkal, s megpróbálja bepótolni az elveszett esztendőket. Most tizenhét éves, koromhoz képest érett gondolkodású, magas, vékony lány vagyok. És persze teffa.

Ezt a tulajdonságomat az üknagyanyámtól örököltem. Ő is teffa volt. Sötét estéken, amikor senki sem láthatja meg, és érzi, hogy egyedül vagyok, meglátogat. Ő segített átvészelni az elmúlt négy évet. A teffa egy tulajdonság, általában csak női teffák léteznek, de hallottam már egy bizonyos Igor Ewergiszki-ről, aki szintén az volt. A teffa egy tulajdonság. Sokak szerint ajándék, szerintem inkább átok. Az évek során hiába tanultam meg együtt élni vele. Aki ezzel a tulajdonsággal rendelkezik, könnyen megbabonázhat más embereket a füttyével. Egy régi legenda szerint Osire király a füttyével babonázta meg ágyasait, hogy azok kielégítsék vágyait, azonban egyszer egy boszorkány is belekerült a hárembe, és ez a boszorkány megitatott vele valami bájitalt, amivel ellopta a király teffaságát.

Természetesen még senkire nem „fütyültem rá”.

Iskolába nem kellett járnom, mivel Mrs Wilson volt a házi tanítóm, habár Dumbledore sokszor győzködte apám, hogy a Roxfort kitűnő hely lenne a számomra, apám makacs volt, és féltett. Csak azt nem értem, hogy akkor miért hagyott itt?

Elmélkedésemből hangos kopogás ébresztett fel.

-         Nancy, látogatóid vannak. – Mrs Weasley volt az.

-         Megyek, egy pillanat.

Mély levegőt vettem, felvettem egy koptatott farmernadrágot és egy piros pólót.

Amikor kiléptem a fürdőszobaajtón, ismeretlen tekintetek és arcok fogadtak.

-         Sziasztok – köszöntem megszeppenve.

-         Szia! – köszöntek a többiek is. Velem egykorúak lehettek, két lány és két fiú.

-         A nevem Nancy Davis.

-         Tudjuk. – nevetett a magasabbik, barna hajú, elegáns lány. – Én Hermione Granger vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Sokat hallottam már rólad.

-         Én Harry Potter vagyok. – köszönt az egyik fiú, s a név hallatán mintha villámcsapás ért volta, úgy hasított belém a felismerés.

-         Téged már jó párszor láttalak a sajtóban. – mondtam, mire a fiú elpirult – Ne haragudj…

-         Semmi baj.

Mint azt később megtudtam, a másik két ismeretlen személy Mrs Weasley gyermekei, Ronald és Ginny voltak.

A fiatalok nem is zavartak tovább, csak köszöntek, hiszen az elkövetkező pár hetet együtt töltjük itt a Grimmauld téren. Nekik szeptember elsején kezdődik az iskola, én pedig itt segítek majd a Főnix rendjének, mint tiszteletbeli tag.