5. fejezet

Egy sötét, fény nélküli, nedves pincehelyiségben találta magát Yoline. Körbenézett, s hamar ráeszmélt, hogy mi is folyik itt.

- Draco, hol vagyunk?

De Draco nem felelt. Csak néma, rezzenéstelen arccal állt a lány mellet, s gondolatok kavarogtak a fejében: „Mit keresünk mi itt?”

Hitelen ajtók nyíltak ki a kőfalakból, s belépett rajta egy csuklyás ember… Majd még egy, s még egy… A végén már legalább harminc ember állta körül Yolinet és Dracot.

A fiú, mint aki most eszmélt fel a kómából, hirtelen megragadta pálcáját, és előrántotta talárja alól.

- Ne merjenek bántani minket! – ordította egy csuklyás embernek.

Yolinenak hirtelen minden világos lett.

- Ezt a kis csitrit csináltad fel? – sziszegte a csuklyás.

- Yoline nem csitri, apám! – vágott vissza a fiú Luciusnak, aki óvatos léptekkel közeledett Draco felé.

- Kuss, ha én azt mondom, hogy az, akkor az! – de ezt már nem Mr. Malfoy, hanem egy rideg, mély és fagyos hang mondta.

- A Nagyúr… - suttogta Yoline. Szíve vadul kalapált, s érezte a dühöt Draco iránt: kelepcébe csalta – ismét. Vajon mit karnak vele tenni? – kérdezte magában. Megerőszakolnak? Vagy megölnek? Szíve egyre gyorsabban vert, pulzusa az egekbe szökött. Alig kapott levegőt, s reszketett a félelemtől.

- Igen, én vagyok. Voldemort! – mondta a fagyos hang gazdája – Tudja, Yoline, nagyon nem tetszik az nekem, amit maga művel.

- De én nem csináltam semmit! – tiltakozott a lány.

- Gyereket vársz Draco Malfoytól – sziszegte lassan – ezt én nem nevezném semminek. Az egyik legnagyszerűbb halálfalóm gyermekétől.

- Miért baj ez? – szólt közbe ingerülten Draco.

- Mert nem hagyhatjuk, hogy  bármi – vagy bárki – is közéd és a jövőbeli halálfalóságod közé álljon. – mondta ingerülten Lucius.

- Pontosan, Lucius, pontosan – helyeselt Voldemort, majd elindult a két szerelmes felé.

- De kérem, én nem tehet róla! – szipogta Yoline, aki már könnyeivel küszködött.

- Ha valaki hibás, az csakis én vagyok. – jelentette ki Draco, majd odalépett Yoline mellé, és átkarolta.

- Fiam, ne! Nem ér annyit ez a kis ribanc! – kiáltott Lucius – Te halálfaló vagy, annak születtél! A véredben van a gyilkolás, a véredben…

- Nem, apám. Én nem leszek olyan, mint te. – jelentette ki a fiú, de már ő is sírt, akárcsak a mellette álló lány.

- Undorító ez a nyávogás! – csattant fel a Nagyúr – Lucius, kérlek. Ha a fiad nem ért a szép szóból, majd megtanítjuk. Imperio! – kiáltotta, egyenesen a fiúra szegezve pálcáját.

Draco felszisszent, majd hirtelen megdermedt. – Öld meg a lányt! – adta ki a végzetes parancsot az Úr.

Draco elővette pálcáját, s rászegezte a síró, könyörgő Yolinera.

- Draco, szerelmem, ne! – esedezett a lány – Kérlek, győzd le az átkot! Ne… - zokogott.

A fiú azonban még magasabbra emelte pálcáját, ölésre készen.

- Remek, Draco. Ha megteszed, máris vérbeli halálfalóvá avatunk. – nevetett cinikusan Voldemort.

A fiú szemeit azonban elöntötték a könnyek. Agya kezdett kitisztulni, s hirtelen visszatért önuralma is.

- Nem! – kiáltotta.

- Ellent mersz mondani a Sötét Nagyúrnak? – kérdezte mérgesen apja, s egy hatalmas pofont kevert le fiának, aki ennek következtében a padlóra esett.

A halálfalók közelebb jöttek, szoros gyűrűbe fogva a két gyermeket.

- Ivertio modulesto! – kiáltotta Voldemort, majd hirtelen mindenkivel forogni kezdett a világ. Yoline érezte a pörgést. Mivel szédült, és iszonyatosan félt, behunyta szemeit. Amikor kinyitotta, már nem pörögött. Egy sötét, barátságtalan szikla tetején találta magát. Draco ott feküdt mellette, s ő is meglepődött azon, hogy ide kerültek. A halálfalók mögött hatalmas, mély szakadék tátongott.

Voldemort nevetve lépett elő a tömegből.

- Na, kislány, kitalálod, miért jöttünk ide? – kérdezte kaján vigyorral.

- Csak nem… Le akarnak innen dobni? – kérdezte rekedt, félős hangon. Bebizonyosodott egyik legszörnyűbb gyanúja.

Draco is feltápászkodott. Yoline elé lépett, s védelmezőn kitárta karjait.

- Nem ölhetik meg, csak ha előbb velem végeznek. – jelentette ki Draco.

- Bátor dolognak tartod? – kérdezte nevetve a Nagyúr – Szerintem inkább botor.

- Nem érdekel, mit gondol. – vágott vissza a fiú vakmerően.

Voldemort hirtelen dühében előkapta pálcáját, s a fiú torkának szegezte.

- Nagyúr… Kérem, ne! – suttogta halkan Lucius.

- Megtanítalak én a jó modorra, Malfoy. Ha még a nyelvedre meg a farkadra sem tudsz vigyázni. – sziszegte dühösen Voldemort – Vigyétek! – intett halálfalóinak, majd rámutatott Yolinera.

Két csuklyás alak lépett ki a tömegből, s megragadták Yoline két karját. A lány tiltakozott, rúgkapált, de hasztalan. Egyenesen a szakadék szélére vonszolták. Próbálta magát kitépni a csatlósok kezeiből, de sikertelen volt minden próbálkozása. Sírt, és remegett a félelemtől. Minden egyes porcikája reszketett.

- Ne! – kiáltotta Draco. – Kérem, ne!

- Csend legyen fiam! – csitította Lucius a fiát, de hiába. A fiú átverekedte magár a halálfaló-tömegen, s odalépett Yoline mellé, azonban ekkor az egyik csuklyás egy pálcát szegezett a fiú torkának.

- Hadd búcsúzzon el! – intett neki Voldemort.

A fiú odafordult a zokogó, remegő lányhoz.

- Szeretlek, mindig szeretni foglak – suttogta – és a kicsit is. Legyen a neve…

- Nicol. – fejezte be a lány, s egy kis mosoly jelent meg a könny-függöny mögött. – Mert akár fiú, akár lány lesz, a Nicol mindkettőnek jó. Én is szeretlek – suttogta végül.

Draco odahajolt a lányhoz, s megcsókolta… Gyönyörű, szenvedélyes, forró csókban egyesült minden, ami összekötötte őket. Megperzselt szívük ebben az utolsó pillanatban is lángolt még.

Majd hirtelen az egyik halálfaló meglökte Yolinet… A lány megbotlott a szikla peremén, és leesett. Zuhant, zuhant, zuhant le a mélységbe…

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – ordította kikelve magából Draco. Könnyei millió szám ömlöttek szeméből – Ne!

Hirtelen dühében félrelökte mindkét halálfalót, meg sem hallva apja könyörgéseit, s a lány után vetette magát…

- Draco, Draco! – szólt egy édes hang.

- Hol vagyunk? – kérdezte zavartan Draco.

- Együtt vagyunk, Nyárföldön. – mondta Yoline.

- Hol? – értetlenkedett a fiú.

- Meghaltunk, Draco. De te… Miért vetetted utánam magad?

- Mert szeretlek. – a fiú ránézett a lányra, aki most még csodálatosabb volt, mint valaha.

A fiú csak most nézett körbe. Egy csodálatos réten voltak, telis-teli fákkal, virágokkal, és futkározó, körtáncot járó kisgyermekkel. Yoline mellette ült, a puha, zöld fűben, s egy csodás virágkoszorú díszítette fejét.

- Itt örökké együtt lehetünk, Draco. Örökké. – mondta lágyan, és kedvesen Yoline.

- Örökké – ismételte Draco – Szeretlek!

- Én is szeretlek.

Majd megcsókolták egymást.

*VÉGE*