Elemi energia

Fred és Chrissie eljegyzése igazán jól sikerült. Ott volt mindenki, aki számított, és hatalmasat buliztunk. Arra a fél napra még én is elfelejtettem azt, amitől már hetek óta nem tudok aludni. Azt, hogy halálfaló vagyok. Nem tudtam elhinni, egyszerűen képtelen voltam, de azt hiszem, hogy ez nem is csoda. Harry sokkal tartózkodóbb lett, mintha csak attól félne, hogy egy óvatlan pillanatban nekiesem, és megölöm.

Január harmadikán mentünk vissza a Roxforba. Reggel korán érkeztünk. Lavenderék már javában a szünetben történteket taglalták Deanékkel. Ekkor feltűnt valami.

Hogy lehet az, hogy eddig észre sem vettem? Vajon Ginny miért ilyen szomorú?  Talán szakított Deannel?

Odaszaladtam a lányhoz, és megkérdeztem tőle, hogy mi az oka a szomorúságának.

- Ezek szerint kitaláltad, hogy szakítottam Deannel. – válaszolt.

- Igen. De miért? – próbáltam puhatolózni, de Ginny szemei megteltek kövér kis könnycseppekkel – Jaj, ne haragudj, nem akartam… - mentegetőztem.

- Se-semmi baj. – szipogta. – Csak tudod, annyira szerettük egymást, és olyan rossz, hogy már vége van.

- Megértem, hidd el. Tudod, én és Harry… - kezdtem, de a torkomon akadt a szó.

- Tudom. – mondta a lány elfúló hangon. – Megértelek. Nem megyünk ki egy kicsit beszélgetni?

Mikor kiléptünk a tölgyfaajtón a hidegbe, azonnal megcsapott a jeges szél. Átjárta az egész testem, és minden porcikámban éreztem a hűvöset. Nem tudom, miért volt ilyen rossz érzés, hiszen mindig is imádtam a havat és a telet, de ez most olyan furcsa volt…

- Mi a baj? – kérdezte a Ginny, amikor látta, hogy megborzongok.

- Csak kirázott a hideg. Szóval… Miről is beszéltünk?

- Deanről. Nézd, nem akarlak untatni a szövegemmel, szóval, ha… - kezdte a lány, de egy „Fogd be, és mondd!” pillantással elhallgattattam. – Hát… Azért szakítottunk, mert ő mást szeret. Lavendert. Azt mondta, hogy jó volt velem, de nem szeret. Amúgy meg láttam, hogy egyszer ott enyelgett Hermioneval a klubhelyiségben. De nem baj. Túl fogom élni. – fejezte be bánatosan.

- Értem. – feleltem együtt érzően. – Juj, de hideg van.

- Én nem fázom. Csak nem vagy beteg?

- Nem hiszem. – vontam meg a vállam.

Ezután Ginny is és én is hallgatásba burkolóztunk. Végig sétáltunk a tóparton, körbefutottuk a fűzfákat, majd letelepedtünk egy padon.

- Amanda, valamit el kell mondanom. – suttogta Ginny.

- Mondd csak.

- De előbb ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz róla.

- Esküszöm, hogy senkinek sem mondom el. – mondtam.

A lány mély levegőt vett, majd a hidegtől kipirult arca és orra elfehéredett.

- Hát, rendben. Szóval, körübelül egy hónapja történt, amikor még jártam Deannel, hogy megkért arra, hogy… Hogy feküdjek le vele.

- És megtetted? – kérdeztem ijedten.

- Dehogy!

- Még jó. – feleltem még mindig szörnyülködve.

- Ezért szakítottunk. – mondta szomorúan a lány, majd ismét újabb könny-patak kezdett csordogálni az arcán.

- Ne sírj, Ginny! – mondtam, majd elkezdtem zsebkendő után kutatni. – Ha ennyi telik attól a szemét Dean Thomastól, akkor meg se érdemel téged! Hidd el! – vigasztaltam.

- Köszi.

Még vagy tíz percig ültünk egymás mellett a tóparton, néztük a befagyott víz alatt bugyborékozó sellőket.

Egyszercsak Harry tűnt fel a távolban. Felénk sietett.

- Lányok! Hát itt vagytok! Már mindenhol kerestelek titeket! – zihálta a fiú – Ron hív téged, Ginny.

- Máris megyek.

Azzal a lány elsietett a tölgyfaajtó felé.

- Hogy vagy, Amanda? – kérdezte Harry.

- Jól, kösz. Szerinted nincs hideg? – mondtam, miután megborzongtam.

- De! Nagyon fázom. Te is? – kérdezte.

- Igen. – majd megint kirázott a hideg.

A fiú leült a mellém a padra. Bozontos haját ide-oda fújta a szél, s Harry alig győzte helyresöpörni őket. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben, talán mondani akar valamit – gondoltam. Gyanúm beigazolódott:

- Nézd, sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled az elmúlt héten, mintha valóban halálfaló lennél, de… - magyarázkodott, de félbeszakítottam.

- Semmi baj. Tudod, ez a vízió, vagy mi engem is rettenetesen megrémített.

Majd hosszú-hosszú percekig fürkésztük egymást. Harry nem igazán mert a szemembe nézni, de amikor egyszer-egyszer sikerült belefúrnom a tekintetem az övébe, kétségeket fedeztem fel. Még mindig szeret – gondoltam magamban.

Nem tudom, hogy abban a pillanatban mit éreztem, talán nem is fontos, csak az, amit tettem. Óvatosan előrehajtottam a fejem, mélyen a fiú zöld szemébe néztem, s puhán megcsókoltam. Hosszan, forrón csókolóztunk, s előző gondolatom beigazolódott: Szeret, hiszen visszacsókolt.

Hozzábújtam, s ő értetlenül nézett rám, de nem szólt. Átkarolt, s finom mentolos leheletét is éreztem. Nem értettem, hogy mi lehet ez a pálfordulás részemről, csak azt tudtam: Nem hazudhatok többet se magamnak, se Harrynek, se senki másnak.

A csodás idill hatásából egy rettenetes szélvihar ébresztett fel bennünket.

- Mi ez? – értetlenkedtem, majd lehajoltam, nehogy egy köteg - a szél által felkapott - gally repüljön a képembe.

- Nem tudom! – ordította Harry, hiszen a hatalmas süvítéstől már alig hallottuk egymást, de azért egymás szájáról le tudtuk olvasni a szavakat.

Hirtelen minden megdermedt. A szél, mintha elvágták volna, megszűnt fújni, s a fák sem mozdultak már. Egyszercsak a fúriafűz ágai mocorogni kezdtek.

Ide-oda kúsztak a gallyak, majd jól láthatóan betűket kezdek formázni…

Exellitis hunamoen divetroment
Kiwos exemitodro plabaneimo, Voldemort.

Ezt lehetett kiolvasni a betűkből.

- Már megint! – kiáltottam félelmemben.

- Neee! – ordította Harry, majd kezeit a sebhelyére szorította, s szabályosan fetrengeni kezdett a fájdalomtól – Ne, kérem, csak őt ne!

- Nyugi, Harry, nyugi! – letérdeltem mellé, s próbáltam lefogni, de nem sok sikerrel.

Majd hirtelen az ágak visszaálltak régi helyükre, s szél halkan, újra susogni kezdett.

Harry légzése lassulni kezdett, s úgy tűnt, meg is nyugszik. Hirtelen felült:

- Már megint! Amanda, meg fog ölni… - zihálta.

- De ki, Harry? Ki öl meg? Voldemort? – kérdeztem.

- Igen.

Visszamentünk a klubhelyiségbe, s megkerestük – a szokásukhoz híven veszekedő – Ron-Hermione párost.

- Megvan! – kiáltott boldogan a lány, amikor elmeséltük neki az imént történteket.

- Mi van meg? – értetlenkedett Ron.

- Még utána nézek… - sopánkodott tovább a lány, de már fel is pattant, és elviharzott a könyvtár felé.

- Leszokhatna erről a jó szokásáról. – morgott Ron.

Megírtuk az Átváloztatástan leckénket, majd Pitonnak a méteres esszét a kilimandzsárói piperkéről. Ekkor Hermione lépett be a klubhelyiség ajtaján.

- Na, megtaláltad, Hermione? – érdeklődött Harry.

- Igen, gyertek! – intett a lány, majd mind odaültünk a kandalló felé.

Hermione elővett egy régi, vastag és nagyon poros könyvet a táskájából. A fekete bőrkötésen piros betűkkel ez a felirat volt: Elemi energia.

- Ez meg mi? – kérdeztem.

- Könyv – viccelődött Ron – Na, oké. Tényleg, ez mi?

- Amint azt te is mondtad az imént: könyv. De a lényeg az, hogy Harry és Amanda miért találkoznak mindig azzal a… izé… üzenettel. Első alkalommal a vízből emelkedett ki a gömb, másodszorra meg a kandalló tüzéből érkezett egy levél. Most meg a szél formázta ki az üzenetet a fúriafűz ágaiból. Gondolkozzatok, nem dereng valami?

- Arra gondolsz, hogy a következő üzenet… A földből érkezik? – kérdeztem.

- Pontosan! – mutatott rá a lényegre a lány – Hiszen Voldemort a négy elemet, a szelet, a földet, a tüzet és a vizet használja fel arra, hogy üzenjen nektek. Nem értitek? Ennek a varázslatnak a neve – itt kinyitotta a könyvet, és elolvasta a feliratot – Qutairo Imolussum. Valami fekete-mágiás dolog lehet…

Másnap korán keltünk, és egy kis szabadidőnk lévén, lementünk Hagridhoz.

- Áh, ifjúság, szevasztok! – köszönt széles vigyorral, majd betessékelt minket.

- Mi újság, Hagrid? – érdeklődött Ron.

- Tudjátok – felállt, s kutazni kezdett az újságai között, amelyek a szekrény fiókjába voltak beszórva –, ezeket át akartam adni nektek.

Elvettük a kis, aranyszínű papirosokat, és olvasni kezdtem:

Szeretettel meghívja Önt R. Hagrid, és Madam Maxime, a két hét múlva tartandó esküvőjükre.

Idő: 16:00 péntek

Hely: Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

- Hagrid! – kiáltottuk egyszerre – Ez remek.

- Bekötik a fejem… - A magas, szakállas jó barát elmosolyodott.

- Hihetetlen… - nevetett Harry.