Ez egy amolyan kisregény, 5 fejezetes lesz!!!

1. fejezet

A napsugarak finoman szűrődtek át az ablaküvegen, rikító színűre festve a már így is aranysárga falakat. A fény egyenesen belevilágított egy fekete szempárba. Eme szempár tulajdonosa egy fekete hajú leány volt. Éppen most nyitotta ki szemeit, de már vissza is csukta, hiszen pupillái nem bírták ki a ragyogó fény által adott megpróbáltatásokat. Lassan-lassan azonban kezdte megszokni.

Körbenézett. Tekintete megpihent az ajtó előtt várakozó ládán. Erről eszébe jutott, hogy milyen nap is van ma: szeptember elseje.

A lány felült az ágyán. Újra körülnézett, majd belebújt fekete papucsába, és óvatos léptekkel, halkan lecsoszogott a lépcsőn.

Édesanyja a konyhában szorgoskodott, amikor észrevette lányát.

- Á, jó reggelt Yoline! – köszönt.

A lány csak biccentett, s leült az asztalhoz. Hamarosan neki is látott a gondosan megvajazott szendvicséhez.

- Mikor indulunk a King’s Crossra? – kérdezte Yvonne, Yoline húga, aki épp az imént lépett be a konyhába. – Mi ez az illat?

A helyiségben finom, édes süteményillat terjengett, s olyan ínycsiklandozó volt, hogy azt elmondani sem lehet.

- Egy óra múlva – felelte szórakozottan Mrs. Taylor. – Gondoltam, az útra csinálok nektek egy kis süteményt.

Yoline, miután befejezte reggelijét, elindult fel a szobájába.

Gyorsan lezuhanyozott, felvette kedvenc fekete farmernadrágját, ami már jó pár éve a lány birtokában volt, de Yoline annyira ragaszkodott hozzá, hogy ha valaki el akarta volna venni tőle, arra a lány azonnal Cruatius-átkot küldött volna. Felvette a nadrághoz illő kedvenc pólóját, és belenézett a tükörbe. Yoline-nek nem volt különösebb baja testével és megjelenésével, de mindig azzal szekírozta magát, hogy:

- Átlagos! – mondta undok módon tükörmásának. Ezután megfogta hajkeféjét, és megfésülte átlagos, fekete, göndör haját, majd kirúzsozta átlagosan vékony ajkait, és felcsatolta kedvenc szerencsemedálját átlagos nyakára. Egyetlen pont a testén, ami nem volt átlagos, azok a szemei voltak. Olyan igézően, fényesen, és mégis ijesztően csillogtak fekete szemei, mint a csiszolatlan hematit.

 - Átlagos! – ismételte meg a bűvös szót, s habár tudta, hogy ez csak egy a sok „tinédzserkori nyavajából”, ő mégis iszonyúan átlagosnak tartotta magát. Hát, igen… A jó öreg tinédzserkor. Yoline is jócskán benne volt már, hiszen már tizenhat is elmúlt. Bizony, bizony tizenhat éve koptatja már az élet nehéz és rögös útját.

Miután sikerült elhessegetnie fejéből a tinédzserkori problémáit, felnyalábolta utazóládáját, seprűjét, és a Myau ketrecét, aki a macskája volt.

Szülei, és testvére – aki most kezdi harmadik évét a Rofort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában – az ajtóban sorakoztak mugli ruhában.

- Igyekezz már, Yoline! – sürgette Mr. Taylor a lányát.

Beültek mindnyájan a tágító-bűbájjal kezelt Opelba, s elindultak.

Mivel a család Londonban élt, hamar odaértek az állomásra, a forgalmi-dugó ellenére. Hamar átvetekedték magukat a tömegen, s átsurrantak a 9 és ¾-ik vágányhoz vezető falon.

Yilonenak nem voltak barátnői, mindig egyedül volt. Amolyan kissebségi-komplexusban szenvedő lány volt ő. Nem szerette a tömeget, s a tömeg sem szerette őt. Talán mert különc volt. Hosszú fekete loknijai mindig kivirítottak a tömegből, s félelmetes, fekete gombszemei úgyszintén. A tanárok sem foglalkoztak vele különösképpen, nem igazán törődtek vele. Még felszólítani is csak ritkán szokták, no nem azért, nem olyan rossz tanuló volt, hanem mert különc volt. Azonban Yoline mégis átlagosan tartotta magát. Olyan átlagosnak, mint egy fűszál a réten. Egy aprócska, zöld fűszál, ami együtt hullámzik a többivel, ha fúj a szél, s együtt mered velük az ég felé, ha süt a csodás, ragyogó nap. De akkor ez a lány miért tartotta magát átlagosnak? Azt bizony ő sem tudta.

Nyomott egy-egy cuppanós, nyálas búcsú puszit mindkét szülője arcára, s felszállt a fekete-piros gőzösre. Végigverekedte magát a hatalmas láda- és embertömegen, majd helyet foglalt a második vagon harmadik kupéjában – egyedül. Elővette a legújabb Reggeli Prófétát, a belemerült az információk világába.

Ismét három halálfaló szökött meg Azkabanból.   

Állt öles betűkkel a címlapon. Yoline is Mardekár-ház tagja volt ugyan, de sem ő, sem pedig szülei nem vetemedtek volna arra, hogy valaha is a Sötét Nagyúr szolgálatába álljanak. Édesapja némely Voldemort-féle elvvel azonban rokonszenvezett, s egy parányit jártas volt a fekete-mágiában is, de hidegvérrel ölni soha nem lett volna képes!

Yoline tovább olvasta a cikket:

A tegnapi – augusztus 31. - napon újabb három halálfaló szökött meg a varázslóbörtönből. Amint azt Mr. Caramel is kommentálta: Sajnos nem vagyunk urai a helyzetnek. Mióta mindenki által elfogadott ténnyé vált az az információ, miszerint Tudjukki visszatért, óriási káosszá vált a Mágiaügyi Minisztérium is, és az egész varázstársadalom.

Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója csak ennyit mondott lapunknak: Mi megmondtuk!

Sajnos az Azkabant eddig őrző dementorok átálltak a Nagyúr szolgálatába – mára lehet nagyúrnak nevezni ezt a bitangot, aki rossz hírt kelt a Varázslókról – így most szabad a kifelé vezető út mind a gyilkos, elvetemült, megrögzött pszichopata gaztevőknek, mind a halálfalóknak, akik nem különböznek az előbbi vandáloktól.

A cikket írta: Rita Vitrol

Milyen igaz! – gondolta magában Yoline. Ekkor hirtelen kinyílt a kupé ajtaja, s bedugta rajta a fejét egy szőke, ismerős fiú – Draco Malfoy.

Yoline számára ez a fiú volt a megtestesült „tökély”. Igazából még magának sem vallotta be, de szerette a fiút az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta. LOVE AT FIRST SIGHT! Ilyen is ritkán van egy ember életében. Yoline imádta a fiú kócos, aranyszőke fürtjeit, zavaros, ám gyönyörű szürke szemeit, a sportos, izmos testét. Imádta bámulni a fiút órán, varázslás közben, akkor amikor kviddicsezik. Mindig, mindenütt. Sokszor ült ki az ablakba, s nézte Dracot edzései közben. Egyetlen visszataszító volt a fiúban, amit Yoline nem tudott elviselni – az, hogy halálfaló volt. Azt mondják, legalábbis a mugliknál, hogy a szerelem ereje mindent legyőz, de Yoline akkor sem bírta elviselni ezt a rettenetes tényt.

Draco hangosan beköszönt, majd idegesen körülnézett:

- Nem láttad azt a kép semmirekellőt, Crack-ot és Monstro-t? – kérdezte.

- Nem. – felelte elpirulva lány.

- Leülhetek ide? – kérdezte Draco, s nagyképűen, a választ meg sem várva már helyet is foglalt. – Nem találom azt a két böszmét.

Yoline még mindig fülig elvörösödve, csak zavartan bólintott egyet, s tovább olvasta az újságot.

-Á, megszöktek a halálfalók? – mondta csevegő hangon Malfoy – Örömhír apámnak. Dumbledore és a kis hős Potter most a fejükhöz kaphatnak!- nevetett kajánul a fiú saját viccén.

- Nagy dicsőség halálfalónak lenni! – jelentette ki undokul Yoline, meglepődve saját bátorságán. Miután kimondta a mondatot, legszívesebben visszaszívta volna, hiszen Draco nem éppen egyetértő arcot vágott.

- Mit mondtál? – kérdezte a fiú, fenyegetően. Szürke szemei vészjóslóan megcsillantak.

- Csak… - kezdte Yoline, de nagyon meg volt rémülve, azonban azt is tudta, hogy nem akar hazudni – azt, hogy nem valami nagy dicsőség a Nagyúr oldalán harcolni.

- És ugyan miért? – Draco már szinte pálcát rántott indulatában.

- Mert nem az, és kész. Tudom, hogy te is az vagy.

- Netalántán baj? Azon az oldalon állok, amelyiken akarok!

Yoline már nem mert visszaszólni a fiúnak, mert inkább békés természetű volt, mint lázadó, inkább csöndben maradt. Ez hatásos módszernek tűnt, hiszen a fiú sem szólt többet.

Az út utolsó harmadában, amikor a feszült légkör kezdett egy kicsit oldódni, Draco beszélgetést indítványozott – újra:

- Na, és hogy telet a nyár?

Ezt a bugyuta kérdést! Hogy telt volna? Naposan! Hát hogy máshogy?

- Jól. – felelte végült Yoline – És neked?

- Nekem is, kösz.