Eljegyzés és újabb üzenet

Mióta megkötöttük a fegyverszünetet Chrissievel, folyton együtt lógtunk. Elmeséltük egymásnak, hogy mik történtek velünk az alatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk.

-         Te ennyi sráccal jártál? – kérdeztem hitetlenkedve. – Akkor nem unatkoztál.

-         Hááát… Izé… Nem. – mondta fülig elpirulva az ikertestvérem.

Közben felépült Harry is, akit szerencsére az elmúlt hónapban nem kínoztak a rémálmai. Az egyetlen rémes dolog az iskolában a bájitaltan volt. Persze minden óra végén nekem kellett feltakarítanom Neville után, amiből már kezdett elegem lenni. Sőt, nem régiben McStutry szokásává vált, hogy segédet kérjen maga mellé, - mert ugyebár készül az áprilisi bájitaltan versenyére – és Piton mindig engem jelölt ki. Nekem pedig arcrebbenés nélkül tűrnöm kellett, hogy Gavin parancsaira pattogok össze-vissza. Azonban mint minden rosszban, ebben is volt valami jó. Fejlődtem ebből a tantárgyból, méghozzá elég látványosan. Persze a „mindent-tudok-kérdezz-engem” Hermionet - akit nem beszélek ki, mert a legjobb barátnőm, és imádok – nem értem utol. De legalább T-ről E-re javítottam. Persze Harry és Ron még mindig valahol a T szinten álltak.

Elérkezett december 20-a. Egész álló nap esett a hó, akárcsak az elmúlt két hétben. Egyméteres hótakaró borította a roxforti birtokot.

-         Csodás a december. – ámuldoztam, és az ajkaimat a hideg üvegnek nyomtam.

-         Az. – válaszolt kórusban Hermione és Chrissie.

Az előbb említett lány az ágyán hasalt, és George BicFarc: Könnyen animágus II.-t bújta. Az ikertesóm pedig az én ládámon foglalt helyet és a Boszorkányos praktikák című újságot olvasta.

Hirtelen Hermione felkapta a fejét.

-         Elfelejtettem szólni… - nyökögte.

-         Miről? – kérdeztem.

-         Pedig prefektus vagyok… - nyavajgott tovább a lány.

-         Nyögd már ki, hogy mit felejtettél el! – türelmetlenkedett Chrissie.

Hermione teljesen megfeledkezett a Könnyen animágus II.-ről, és úgy ugrott le az ágyáról, hogy azt is lesodorta. Feltépte az ajtót, leszaladt a lépcsőn, és ordítani kezdete, hogy GYÜLEKEZŐŐŐ!

Miután minden Griffendéles diák megérkezett a klubhelyiségbe, Hermione belekezdett:

-         Sajnálom, hogy csak most értesítelek benneteket, de nagyon fontos mondandóm van. Idén újra megrendezzük a karácsonyi bált. – ezt a mondatot izgatott moraj követte. – Szóval… A bál december 25-én, este 7 órakor kezdődik, és éjfélig tart. És… Ja, igen! Minden diákot szeretettel várunk!

Harryvel egymásra néztünk. Mindkettőnk fejében ugyanaz a gondolat járt. Tavaly együtt mentünk a bálba. Csodálatos volt, csak ne mentem volt el Malfoyjal a végén…

Harry odalépett hozzám.

-         Szóval, emlékszel, hogy mi volt tavaly? – kérdezte.

-         Aha. Idén is mész a bálba?

-         Megyek. Csak nem tudom, hogy kivel. – közben a cipője orrát fixírozta. Éreztem, hogy most következik a „cikibb” rész. Meg akar kérni, hogy menjek vele. – Szóval… - kezdett bele a fiú.

-         Oh, ne haragudj, Harry. – szakítottam félbe szegényt – de mennem kell. Chrissie már vár.

-         Persze. Ráér holnap is. – legyintett – Szia, jó éjt.

De én nem a hálótermek felé mentem, hanem kimásztam a portrélyukon. Egyedül akartam lenni, hogy gondolkozzam.

Ha igent mondok Harrynek a felkérésre, akkor elbízza magát, pedig megbeszéltük, hogy csak barátok leszünk. Ha nemet mondok, akkor utálni fog. Hát, nem is tudom, hogy melyik a jobb.

Nagy elmélkedésemből Gavin ébresztett fel.

-         Szia, Amanda! – köszönt éles hangon.

-         Hello. – mondtam zavartan.

-         Nem késő egy kicsit idekint császkálni egy ilyen csinos hölgynek? – bókolt.

Ez hülye. Mióta sorol ez engem a „csinos hölgy” kategóriába? De a válaszom más volt:

-         Mit érdekel az téged?

-         Csak kérdeztem. Amúgy fejlődtél bájitaltanból. Láttam a jegyeid.

-         És akkor mi van? Mi közöd van neked az én bájitaltan jegyemhez? – kérdeztem gonoszul.

-         Semmi. – Gavin látszólag meglepődött a válaszomon. – Kösz, hogy asszisztálsz nekem a felkészülésemben.

-         Elhiheted, nem önként teszem. – eközben akaratlanul is egymás mellé álltunk, és elindultunk a hosszú folyosón együtt.

-         Mész a bálba? – váltott témát McStutry.

-         Nem tudom.

-         Én sem. Partnerem sincs. Tudod, a mardekáros lányok elég… - kezdte Gavin, de a mondat félbe maradt.

-         Elég mik? – kérdeztem.

-         Hagyjuk. Szóval, nincs kivel mennem. Neked?

-         Nem is tudom… Talán. – válaszoltam.

-         Kivel?

-         Hát, azt még nem tudom. Valószínű, hogy…- de Gavin nem engedte, hogy befejezzem a mondatot. Felém fordult, a szemembe nézett. Csak most láttam, hogy milyen szép szemei vannak, és a haja most is olyan elegánsan omlott a vállára, mint amikor először láttam. A torkomon lecsúszott egy jégdarabka – legalább is úgy éreztem.

-         Nincs kedved eljönni velem a bálba? – kérdezte.

-         Öh… - Amanda, mondd ki: NINCS! NINCS! Mondd már ki! – Győzködtem magam. De valami visszatartott. Valami… valami varázslatos dolog. – Nincs. – mondtam ki végül, de nagyon megerőltető volt.

-         Rendben. Akkor én megyek. Szia. – elköszönt, majd hangos léptekkel elviharzott.

Éjfél fele értem vissza a klubhelyiségbe, de amikor beléptem, azt kívántam, bár később jöttem volna. Dean Thomas és Hermione a díványon falták egymást. Megkövülve, tágra nyílt szemekkel és leesett állal bámultam őket, majd megköszörültem a torkom. Hermione és Dean úgy ugrottak szét, mint villám.

-         A-a-amanda! – nyögte Hermione.

-         Én megyek is, folytassátok nyugodtan. – mondtam, majd felszaladtam a lépcsőn. Halottam, hogy Hermione is elbúcsúzik Deantől, és utánam szalad. A lépcső tetején utol is ért.

-         Figyelj, Amanda. – kezdte a magyarázkodást. – Én… Kérlek, erről ne szólj senkinek

-         Persze, hogy nem szólok! De te nem Ronnal vagy együtt?

-         De. És Dean is Ginnyvel jár. Csak hát… Olyan aranyos volt velem. Segítettem neki az átváltoztatástan leckéjében, és ő erre meg rám mászott. Én nem tehetek róla.

-         Értem. – feleltem meglepődötten. – Menjünk aludni.

Mikor beléptünk a szobába, megpillantottam Chrissiet, amint kiengedi Quvit, a baglyát az ablakon.

-         Levelet írtál? – kérdezte Hermione.

-         Igen. Frednek. Jaj, lányok, ezt nem hiszem el. Képzeljétek… - vett egy mély levegőt. – Huh, el se merem mondani.

-         De mondd el! – bíztattam.

-         Rendben. Szóval, Fred megkérte a kezem. – mondta Chrissie, és utána akkorát sikoltott, hogy még Leavender is felébredt.

-         Mi van, csajok? – kérdezte két ásítás között, majd visszaaludt.

Hermione és én dermedten néztünk Chrissire. A hold vékony kis fénycsíkja pont a testvérem kezére világított. Egy gyűrű volt a kezén, egy csodálatos, aranygyűrű. Fred kitett magáért. Chrissie a magasba emelte a gyűrűskezét, majd folytatta:

-         Gyönyörű… Persze, ez még nem hivatalos, és kérlek benneteket, hogy senkinek ne mondjátok el.- itt újra az újonnan kapott arany ékszerére pillantott: - Olyan boldog vagyok!

Nem tudtam megszólalni, és a jelek szerint Hermione sem. Chrissiet eljegyezték… Ez lehetetlen. Ezt nem mondhatja komolyan. Biztosan csak hülyéskedik. Csak szivat minket… De nem úgy látszott. Nagyon boldognak, és igazán szerelmesnek tűnt.

-         Jaj, lányok. – kapott észbe Chrissie - A karácsonyi szünetet nálunk töltjük, meghívjuk az egész Weasley és Brown famíliát, ja és Hermione, téged is szívesen várlak! Meg persze Harryt. – vett egy levegőt. – Olyan boldog vagyok.

-         De akkor nem tudunk eljönni a bálra! Az pont a karácsonyi szünet közepére esik. – kapott észbe Hermione.

-         Dehogynem! Majd csinálunk egy zsupszkulcsot! És a bál napján visszajövünk ide. – megint vett egy nagylevegőt – Olyan boldog vagyok!

 Alig bírtam elaludni. Még mindig nem hittem el, ami ma történt. Először kiderült, hogy lesz karácsonyi bál. Azután Gavin megkér, hogy legyek a partnere. Most meg Hermione és Dean egymást „nyalják-falják” a kanapén, és ráadásul a nővéremet eljegyezték. Ezt nem hiszem el!

Reggel későn keltem. A nap bevilágított az ablakon, egyenesen a szemembe.

- Gyerünk, Amanda! Kelni! Tudod, milyen nap? Ma van az első roxmortsi kirándulás napja. Elég későre tették. Tavaly már novemberben le lehetett menni, de hát ez van. – magyarázott Hermione.

Fél óra alatt elkészültem, megreggeliztem, és Hermioneval karöltve vártuk Friccset, aki hamarosan meg is érkezett. Tartott egy ellenőrzést, és még egyet, majd utunkra bocsátott bennünket. Jó alakalom volt megvásárolni a karácsonyi ajándékokat.

Vettem Ronnak a Mézesfalásban egy hatalmas csomag mindenízű drazsét, és egy vajsörös kulacsot bőrből. Hermionenak egy új pennakészletet, amelyben 99-féle különböző szín volt. Harrynek egy Kvidiccs királyok című könyvet, amely tartalmazta az elmúlt évszázad legkitűnőbb kviddics-tehetségeinek listáját, Chrissinek pedig egy csodálatos karkötőt, amely színváltós volt, és minden színhez különböző jókívánság-gravír tartozott. Miután teljesen átfagytunk, és a nadrágunk is térdig vizes lett, beültünk a Három Seprűbe egy vajsörre. Mivel már mind az öten – Harry, Ron, Hermione, Chrissie és én – nagykorúak voltunk, kipróbáltuk a Lángnyelv whisky-t. Én megfogadtam, hogy többet nem kísérletezek vele, de Ronnak és Harrynek nagyon tetszett.

Hermione hirtelen az asztalra csapott:

-         Van egy ötletem!

-         És mi lenne az, kedves? – kérdezte Ron, majd megcsókolta Hermionet. Most először láttam őket újra így.  

-         Mi lenne… Ha… - nyelt egyet – Újra beindítanánk a DS-t?

-         DS? Az meg mi? – kérdeztem.

-         Nem is hülyeség! – mondta Harry. – Végülis ez az utolsó évünk itt, a Roxfortban. És lehet, hogy nekem is edzenem kéne, már csak Voldemort miatt is. – mondta könnyedén Harry.

-         Igaz. – helyeselt Ron.

-         Oké, oké. – vágtam közbe – de valaki elmondani végre, hogy mi a fene az a DS?

-         Annyit jelent: Dumbledore serege. – magyarázta Hermione.- Ötödikbe, amikor Umbridge volt a Sötét Varázslatok Kivédése tanár, csak elméleteztünk, és úgy gondoltuk, hogy kéne a gyakorlat is. Ezért csináltunk egy kis csapatot titokban…

-         Kis csapatot? Hermione, vagy húsz embert odacsődítettél! – háborgott Ron.

-         Jó, akkor nagy csapatot, és Harry vezetésével gyakorolni kezdtük a rontásokat, átkokat.

-         Aha… Értem.

-         Ez tök jó! – lelkendezett Chrissie – Majd megfogta a vajsörös üvegét, hogy kiigya belőle az utolsó kortyot is, ám a gyűrűje megcsillant, és Ron azonnal megkérdezte:

-         Az meg mi a kezeden?

-         Ez? Egy gyűrű. – felelte könnyedén Chrissie.

-         De… Ez pont olyan, mint anya meg apa eljegyzési gyűrűje.

-         Ez nem pont olyan, hanem az is. – Chrissie elpirult, és boldogan sóhajtotta: - Fred és én jegyesek vagyunk.

Harry, aki az imént akart lenyelni egy kortynyi whisky-t, most kiköpte, méghozzá sugárban az asztalterítőre. De ez perpillanat senkit sem izgatott. Mindenki az egyre csak vörösödő fejű Ront bámulta.

-         Mi? – kérdezte.

-         Jól hallottad. Fred megkérte a kezem.

-         Ez… Lehetetlen…

-         Pedig igenis lehetséges. – nevetgélt Chrissie.

-         Gratulálok. – Harry csak ennyit tudott kipréselni magából.

Ron nem szólt többet, csak karba tette a kezét, és Chrissiet stírölte egészen az indulásig.

Este Harryvel kimentünk a tóra korcsolyázni. Sokat dumáltunk, persze a főtéma Fred és Chrissie bimbózó házastársi kapcsolata volt.

-         Ron nagyon kibukott. – mondta Harry sajnálkozva.

-         Láttam rajta.

-         Tényleg, emlékszel még, amikor mi is az esküvőnket tervezgettük?

-         Ja. – feleltem, de nagyon nem volt kedvem ilyen dolgokról beszélgetni.

-         Oké, megyünk egy versenyt? Aki veszít, az megcsókolja Hóborcot! – nevetett Harry.

A versenyt Harry nyerte meg, így hát rám várt a feladat: egy puszi a kopogó szellemnek. Szerencsére a nagyterem előtt összetalálkoztunk vele, és megmondtam neki, hogy most azonnal meg kell hogy csókoljon. Hóborc nem késlekedett. Átrepült a gerendák fölött, és cuppanós hangot hallatott, ami feltehetően egy puszi volt.

Harryvel nevetve szaladtunk fel az emeletre, majd leültünk a díványra. Mélyen belebámultam a tűzbe. Néztem a csodás lángokat… Egyszer csak egy hatalmas ordítást hallottam, majd odafordultam Harry felé. A fiú a sebhelyét dörzsölte. Arcán folyt a verejték, és egyre csak ordított:

-         NE! Hagyja őt békén! Hagyja békén!

-         Harry, mi van? – próbáltam felébreszteni a fiút, nem sok sikerrel.

Hirtelen elaludtak a fények, és Harry abbahagyta az ordítást. A tűzből hatalmas láng csapott ki, majd egy égő levél esett a kandallószőnyegre. Harry gépiesen felvette, és felbontotta.

Exellitis hunamoen divetroment

Kiwos exemitodro plabaneimo, Voldemort.

Ez volt a levél tartalma. Ugyanaz a két mondta, amelyet egy hónapja a tónál láttunk. Harry hirtelen ordított, majd összeesett.

Két nap múlva ébredt fel a gyengélkedőn. Addig szinte nem is tágítottam mellőle. Mikor felébredt, rémült volt, és rettenetesen verejtékezett.

-         Amanda! El kell innen menned! – jelentette ki.

-         Miket beszélsz? Én is örülök, hogy látlak, mellesleg! – rivalltam rá.

-         Ne haragudj, csak tudod… Megint álmodtam… - nyöszörögte.

-         Mit? – kérdeztem bizonytalanul, a választ sejtettem. Voldemortról álmodott, ahogy megöl engem, majd utána őt is. - De ezek csak álmok… Harry, hidd el… Ha majd egyszer párbajozni fogsz Vol… Voldemorttal, akkor majd kiderül minden. De ha meg is öl… A szerelmünket akkor sem győzheti le. – mondtam, majd hirtelen észbe kaptam. AZT MONDTAM, HOGY SZERELMÜNKET!!! Harry tágra nyílt szemekkel nézett rám, és szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam nála.

Felpattantam a székről, kinyögtem valami: „Ez nyelvbotlás volt” szerű mondatot, majd egyenesen megcéloztam a klubhelyiséget. Hogy mondhattam ilyet? Végre nem nyaggatott Harry ezzel az „újra jöjjünk össze” dumával, erre én meg totál összezavartam szegényt. De a baj nem ez volt. Hanem az, hogy magamat is összezavartam.