Dumbledore prof.-nak elmeséltem mindent. Végighallgatott, és elküldött lefeküdni. Másnap igen hamar felébredtem! Pedig nem vagyok egy későn kelő típus. Reggel felöltöztem, majd lementem reggelizni. Korán volt, összese 5 diák volt a nagyteremben. 3 mardekáros hetedéves, 2 hollóhátas, valószínűleg a két prefektusuk. Leültem az asztalunk végébe és hozzáláttam az első reggelimhez itt. Egy negyed óra múlva szállingózni kezdtek a diákok. És feltűnt Ivettt. Megdöbbenve követtem a szememmel. Leült velem szemben.
-Jó reggel!
-Szia! Mikor jöttél?- Ivett ugyanis még beteg volt és elvileg még nem jött volna a suliba.
-Még este! Mikor én megérkeztem, te már aludtál, de a többiek még vacsoráztak.
-Fáradtnak tűnsz!
-Te is!- vág vissza. És igaza van. Ha én valahova utazok, nem eszek szinte semmit az úton, másnap pedig mindig kicsit lankadt vagyok! Pedig korán kelek! Nem álmos vagyok, csak figyelmetlen. Együtt kelünk fel, mikor meghallom a házvezetőm hangját.
-Parker, Yellow! Az idei órarend.- és felénk nyújtja, az idei órarendet. Mi szépen megköszönjük és indulnánk kifelé, mikor ezer szárnycsapkodás zaját hallom. Hozzám is repül egy.

A múlt évi időpontokban várlak a szokásos helyen.

Ennyi, nem túl sok. De hát ő mindig tömör, rövid, biztos meg minden. Ennyit erről. Ivettel kisietünk fel a cuccokért. Az első nap hamar elmegy, ismétlések, kérdezgetések. Délután tanulás. Másnap ugyanez délelőtt, más délután. Edzés. Van egy titkosított terem a 7. folyosó jobb kéz felöli részén. 5 előtt 10 perccel már itt vagyok. Benyitok, senki sehol. Átöltözök és várok. Talárban mégsem verekedik az ember. Hamarosan beér Piton. Végignéz rajtam és mintha csak tudná mit akarok.
-Próbálkozás.. rendben.- Kicsit közelebb lép. Arcán furcsa mosoly fut át és a sebzett karomra veti a pillantását, alig veszem észre. Tényleg, eszembe jut, hogy ezt védeni kell. Ez így nehéz lesz. Azért veszélyes csak a seb, mert mély. Különben egy egyszerű bájitallal rendbe lehetne hozna. Mindegy. Nem támad nekem kéne. Lassan lépegetek, egyre közelebb. Nem nézek magam elé csak a szemébe. Ridegség, kőfal. Ez idegesítő egy idő után. Már fél méter sincs köztünk, mikor egy hirtelen mozdulattal kigáncsolom. Hirtelenszerű támadásom, hirtelen éri, de gyorsan reagál. Felkell és támad. Nehezen tudok védeni, de nem vészes. Elugrok távolabbra.
-Csak nem menekül Parker.
-Jöjjön, prof. csak nem fél.
-Ugyan mitől.- közelít én csak erre várok. Előreugrok, és csapok. Ő véd. Sokáig küzdünk. Én már fáradok rajta nem látszik semmi. De egy mozdulatomat elvétem. A karomat ütés éri. Felordítok. Iszonyatosan fáj. Rúgok, de elránt. A padlón fekszem. Nem szól. Én sem. Felülök, A karom már nem fáj. Csak egy pillanatnyi fájdalom volt. Olyan rövid ideig tartott, mint a szemében a kárörömmel vegyített gúny. Majd szertefoszlott, mint a karomban lévő fájdalom. Felállok , vele szemben. Semmi, üres sötétség, mi kettőnket körülvesz. Talárt kanyarintok, és kimegyek. Lassan, kimérten. Nincs mit szégyellnem. És ezt ő is tudja. Hallom még a hangját.
-Megváltozott.