2. Fejezet

A szörnyű hír

Az ikrek bulija szuper volt. Csak azt nem értem miért változott meg
azóta ennyire anya és apa. Nem maradhattam ott és apa meg anya
mindig zavarba jön, ha a barátaimmal szeretnék lenni, vagy épp
Harryvel. Le is írtam mindezt a naplómnak aki csak ennyit írt vissza.
- Nyugodj meg, Melissa, teljesen normális, hogy apukád és anyukád
óvnak a fiúktól, hiszen nekik mindig az a kicsi 5 éves lányuk leszel! És
ne idegeskedj, hiszen még pár nap és mész a Odúba.
- Igazad van. - írtam neki vissza.
Kopogtattak.
- Ki az? - kérdeztem és gyorsan eldugtam a naplóm.
- Apa! Bemehetek, kicsim?
- Igen, gyere!
Bejött és leült az ágyamra, mellém.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Rossz hírem ven. - mondta keserűen.
- Mi történt? - felugrottam az ágyamról és onnan kémlaltem apám arcát.
- Nem mehetsz az Odúba, kicsim! - mondta határozottan, de mégis
elcsuklott a hangja.
- MI??? - kiabáltam - MIÉRT? - az első könnycsepp csordult végig az
arcomon.
- Mert nem! - vágott vissza apám.
- Menj innen! - kiáltottam - Takarodj a szobámból! - hangom elcsuklott
és az ágyra estem, úgy sírtam tovább. Apám kiment a szobából. Én
előkaptam a naplóm és írni kezdtem volna, de annyira remegett a
kezem, hogy képtelen voltam írni. Csak sírtam... és sírtam...
- Mi a baj? Miért sírsz? Harry. - jött az üzenet.
MI??? gondoltam magamban. A napló elküldte a könnyeimet Harrynek.
De miért? És miért pont neki, hiszen nem írtam címzettett!? Talán
tudja? Tudja, hogy... Nem az lehetetlen. Könnyeim még mindig
hullottak, úgyhogy jött a következő üzenet.
- Miért sírsz? Hahó! Harry.
- Nem sírok! Melissa.- írtam vissza.
- Áh, nem, csak már elázott a naplóm! Mi a baj? Harry.
- Ti még nem tudjátok? M.
- Mit? Harry.
- Nem mehetk az Odúba! Melissa.
- MI??? HP. - tudni illik Harryről, ha ideges mindig HP-ét ír.
- Nem me-he-tek az O-dú-ba! M. - írtam le szótagolva.
- De miért? H.
- Nem tudom! M.
- Ezt nem értem!? Harry.
- Én sem. Na mindegy, majd a suliban találkozunk! Szia! Melissa.
- Ne menj még! Harry.
- De, és kérlek ne nehezítsd meg a helyzetem, Harry! Melissa.
- Én nem akarom! H.
- Akkor engedj elmenni! M. - ezt a mondatot két kövér könnycsepp
követte.
- Rendben! Szia! Harry.
- Szia! Melissa.
Becsuktam a naplóm, de még mindig sírtam. Egész estig, amikor a
Húgom csörtetett be az ajtómon.
- Mit akarsz? - mondtam fagyosan.
- Hiába vagy ilyen gonosz, engem nem tudsz megbántani! - mondta
nyugodtan. Felnéztem.
- Ne haragudj! - mondtam bűnbánóan.
- Semmi baj, Nővérkém! - odaült az ágyamra és egy puszit adott a
homlokomra - Sajnálom! - felültem, megöleltem és újra sírva fakadtam.
- Jaj, ne sírj, már véres a szemed! - és igaza volt, a sok sírástól már
úgy néztem ki, mint egy vámpír. Letörölte a szememről a könnyeket.
- Köszönöm! - mondtam.
- Ugyan! - felelt kedvesen.