2. fejezet

Amandának fogalma sem volt róla, hogy miről beszéltek nevelői. Egyet biztosan tudott: A végén az ő nevét mondták...Nemsokáig
gondolkodhatott, mert hamarosan bemondták a nevét a hangosbemondoban, és hívatták a vendég szobába. Elindult hát a terem felé. Ahogy rátette a kezét a kilincsre, rögtön görcsbe rándult a gymra. Lassan benyitott. ott találta az igazgatónőt, és két férfit. Az egyik alacsony volt. nem volt öreg, de már kopaszodott kis vizenyős szemeivel inkább hasonlított patkányra, mint emberre. A másik magas volt. Amanda nem láthatta az arcát, ugyanis bő csuklyáját mélyen a szemébehúzta, mintha kerülni akarta volna a feltűnést. Amandának az a furcsa érzése támadt, hogy valahonnan ismeri ezt a férfit, és hogy ő a kulcsa a rémálmainak. Na persze abban is biztos volt, hogy még soha az életbe nem látta ezt az alakot, és kezdte úgy érezni, hogy ő teljesen becsavarodott. Merengéséből Mrs. Hengleson riasztotta föl:
-Vamana, az urak hozzád jöttek. Akkor én nem is zavarok.
-Rendben...-mondta Amanda zavartan, és félénken közelebb lépett az idegenekhez. a szemébe sütött a nap, így ellenzőül odahúzta a kezét az arcához, és próbálta elkapni a titokzatos idegen pillantását Az alacsonyabb idegesen megszólalt, ezzel átmenetileg elvonta Amanda figyelmét, a rejtélyes alakról.
-Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzak. Peter Pettigrew vagyok.
-Örvendek. Én Vamana Denem vagyok, de ha kérhetem hívjanak Amandának.- mondta erre automatikusan. \"Vajon miért nem mutatja meg az arcát?\"- gondolkodott magában.
-Megvan rá az okom. - mondta egy fagyos hang. Amanda szeme elkerekedett. Elkezdett hátrálni, és a haja pillanatokon belül centikkel hosszabb lett.
-Maga... mit akarnak tőlem?- kérdezte remegve, keze a kilincset kutatta, de szemét nem merte levenni a két férfiról.
-Ülj le! - szólt rá a csuklyás, és egy szék termett a lány mögött. A férfi lassan levette az arcát takaró csuklyát, és Amanda szemébe nézett. a lány akkor sem nézhetett volna rá meglepettebben, ha a férfinak történetesen 3 feje nőtt volna. az idegennek hosszú, fekete haja volt, zöld szeme, és pengevékony piros szája. Pont moint Amandának.
-Kicsoda maga?-kérdezte a lány mostmár
leplezetlen kíváncsisággal.
- A nevem Tom Rowle Denem. de így ne hívj. Voldmort vagyok. - mondta valamivel kevésbé jeges hangon. a férfi 20-as évei végén járhatott, de Amandának az a furcsa érzése támadt, hogy annál sokkal öregebb. Aztán a nevén kezdett el gondolkozni, majd fölnézett rá, és kicsit
oldottabban megszólalt:
-Értem, Maga is úgy Voldemort, ahogyan én Amanda. Ha jól sejtem a neve betűiből is kijön, hogy Nevem Voldemort, csakúgy, mint nekem az, hogy
nevem Amanda. - Majd elhallgatott. valamiért feloldotta az, hogy valami közöset talált a férfiban és magában. Aztán megborzongott. \" Ó milyen ostoba vagyok!-gondolta.-Vadászok itt össze-vissza a hasonlóságokra, míg a legszembetűnőbb felett kérdés nélkül elmegyek!\"- maga a rokonom?-kérdezte összeszedve minden bátorsgát.
-Az apád vagyok. -Jelentette ki úgy, mintha azt
mondta volna, hogy Briston felett esik az eső.