5. fejezet
Az első kviddicsmeccs
Lassan teltek a napok, de végül csak elérkeztünk a hétvégéhez.
Péntek este azzal a tudattal ültem le a klubhelyiségben a fotelbe, hogy mögöttem az első hét.
Csak azon csodálkozok, hogy Draco ez alatt az egy hét alatt meg se próbált velem beszélni. Miért? Neki semmit nem jelentett az a két nap?
Hát, ezek szerint, egyáltalán semmit.
Ennyit erről.
Szombaton 2-kor szép számban összegyűltünk a kviddicspályán. Persze, ott volt a csapat, mármint ami megmaradt belőle: Harry (fogó), Ron (őrző), Seamus és Ginny (hajtók).
Föliratkoztunk egy papírra, s melléírtuk, milyen poszton szeretnénk játszani. Én terelőt írtam.
A válogatásra rajtam kívül Parvati, Lavender, Colin és Dennis Creevey és egy hetedéves fiú, Jim Sullivan jelentkezett.
Mindenki úgy játszott, ahogy tőle kitelt, és estére meg is volt az eredmény. Hajtónak Colin Creevey, terelőnek pedig Jim és én kerültünk be.
A többiek is tehetségesek voltak, bár Parvati és Lavender inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a szél összeborzolja a hajukat, és többnyire a frizurájukat igazgatták, minthogy a labda után kapdostak volna. Dennis Creevey is nagyon ügyes volt, de neki még úgyis van ideje, van még 3 éve, hogy bekerüljön a csapatba.
A következő hetek esemény nélkül teltek el, de nagyon gyorsan. Mindenkinek úgy tűnt, a kviddicsedzések megkurtítják a napokat.
Nem csoda, hisz csak ebből állt a napunk: reggeli, órák, ebéd, órák, tanulás, vacsora, edzés.
Harry új edzésprogramjának (napi 2 óra edzés) az lett az eredménye, hogy mindenki, ahogy fölment a szobájába, ruhástul elaludt az ágyon.
Egyedül Hermione használta ki jól az idejét (legalábbis szerintem, Harry és Ron megrögzött kviddicsfanatikusok szerint egyáltalán nem). A lány azt az időt, amikor mi a labdákkal bajlódtunk, a könyvtárban töltötte. Hát igen, ő már szeptemberben tanult a RAVASZ-ra.
Így biztos nem fog megbukni, bár ő folyton azon sápítozott, amikor Ron kérte őt, hogy egy kicsit lazítson (- Lazítsak? Most? Neked elment az eszed? Most bukjak meg, amikor az utolsó évemet járom? Stb.). Minket is arra próbált rávenni, hogy legalább hétvégén tanuljunk a vizsgákra. De mi örültünk, ha a házi feladatainkat meg tudtuk írni.
Amikor elérkezett szeptember 19-e, Hermione születésnapja, Ron szokatlanul izgatott volt. Amikor átadta az ajándékát, egy kicsit el is pirult.
A dobozkában egy ezüst karkötő volt ezzel a felirattal: „Örök barátomnak: Ron.” Hermione rögtön fölcsatolta, s egy puszival viszonozta a fiú kedvességét.
Harrytől egy soha ki nem fogyó színváltoztató tintát (az író érzelmei változtatják a színét) és egy vadonatúj pennakészletet, tőlem pedig egy könyvet kapott: Ravasz kérdések. Felkészítő a RAVASZ-ra.
Ezen a napon kivételesen nem volt edzés, mert sikerült megpuhítanunk Harryt és McGalagonyt is egyben.
Este Hermione tiszteletére bulit rendeztünk (a lányt sikerült rávennünk, hogy legalább most ne tanuljon – és sikerrel!). Ron kérte őt föl táncolni, engem pedig Harry.
Ahogy félrepillantottam, láttam, hogy Ginny milyen sóvárogva néz Harryre, így, egy pajkos mosollyal egyetemben, megsúgtam neki, hogy kérje föl a lányt táncolni.
A legifjabb Weasley nem tudott hová lenni örömében, s arca egyszínűvé vált a hajával, de elfogadta a felhívást.
- Milyen jó lenne, ha itt lenne Draco! – gondoltam magamban.
Tizenegy felé már kezdtek elszállingózni a diákok, így én is elmentem lefeküdni.
Álmomban Dracoval beszéltem, s Harryék is kibékültek vele.
- Bárcsak így történne! – motyogtam magamban, miközben átfordultam a másik felemre.
***
Október 4-ére tűzték ki az első kviddicsmeccset. Griffendél kontra Mardekár. Hát persze, hogy kísért a sors! Miért is ne a Mardekár?!
Reggel, amikor fölébredtem, azt hittem, nem tápászkodok fel az ágyból. Ólomsúlyúnak éreztem a lábamat.
A reggelinél csak egy pirítósszeletet tudtam magamba gyömöszölni, míg a fiúk és Hermione jóízűen megreggeliztek. Ők már biztos beleszoktak a meccs előtti izgalomba.
Harry buzdító beszédet tartott az öltözőben, de én csak szófoszlányokat kaptam el belőle, miközben magamraöltöttem a kviddicstalárom.
- …Mindenki a legjobb formáját nyújtsa! Legyőzzük a Mardekárt! – fejezte be Harry.
- Igen! – hangzott körülöttem a többiek kiáltása.
- Nyugi, Jamie! Sikerülni fog! – jött oda hozzám Harry és Ron, és megveregették a vállam. – Készen vagy? – félénken bólintottam egyet. – Akkor mehetünk!
Ahogy kiléptem a pályára, és a szél megcsapta az arcomat, a lámpalázamnak kihunyt a fénye.
- A csapatkapitányok fogjanak kezet! – hangzott Madam Hooch hangja.
Csak most vettem észre, hogy Harryvel szemben Draco áll. Mikor rámnézett, rámosolyogtam, mire ő zavartan biccentett egyet.
Madam Hooch belefújt a sípjába, s 15 seprű emelkedett a levegőbe. A kommentátor Dean Thomas volt, akit McGalagony cenzúrázott.
- Éééés a Griffendélnél a kvaff! Finnigan passzolja Weasleynek, ő Creeveynek, vissza Weasleynek… érőben a gól… hú, ez kemény volt! – a gurkóm fejen találta a mardekáros őrzőt –… és GÓÓÓL! Weasley bedobta! 10-0 a Griffendél javára!
Már vagy két órája játszottunk, de még mindig nem volt meg a cikesz. Közben több gól is született, mind a mi felünkről, mind az ellenfél feléről. A gurkóink sem tétlenkedtek; a mardekáros hajtók már biztos tele voltak kék-zöld foltokkal, bár Crak és Monstro (ők a Mardekár terelői) ütései sem mondhatók gyengének.
Harry időt kért. Rögtön rázúdult a panaszáradatunk:
- Harry, muszáj elkapnod a cikeszt, különben elvesztjük a versenyt! És már alig bírunk! Le kell Győznünk a Mardekárt!
- Tudom, tudom! Én se bírnám elviselni Piton és Malfoy győzedelmes vigyorát!
Folytattuk a versenyt. Éppen döntetlen (200-200) volt az állás, amikor Harry észrevette a cikeszt. Malfoy is megpillantotta, de szerencsére Harry gyorsabb volt nála.
- … és Harry Potter elkapta a cikeszt! Győzött a Griffendél 350-200-ra!
Mindenki örömmámorban úszott, kivéve a mardekárosokat. Többen a kesztyűjüket (vagy éppen ami a kezükben volt) csapták oda a földhöz, s majd összetörték a seprűjüket mérgükben.
A lelátó felől Hermione szaladt felénk, s a nyakunkba ugrott.
- Győztünk! Győztünk! – skandálta ő is.
Hát ezután ránk fért egy kiadós vacsora! Mikor fölértem a klubhelyiségbe, koromsötét volt. Harry, Ron és Hermione még a vacsoránál elkéredzkedtek, így magam mentem föl.
Egyszerre fölgyulladtak a fáklyák, és…
- BOLDOG SZÜLINAPOT! – hangzott mindenfelől, én meg csak tátogtam meglepetésemben. A meccs miatt el is felejtettem, hogy ma van a szülinapom, de erre egyáltalán nem számítottam… Elsírtam magam.
- Valami baj van? Miért sírsz? – jött oda hozzám a trió. Tényleg azt hitték, hogy valami komoly bajom van.
- Se-se… semmi… csak… annyira örülök! – s a nyakukba borultam.
- Hát akkor kezdődjön a mulatság! – rikkantotta Ron, s rögtön megszólalt a zene.
Mindenki jól mulatott, hisz a meccs győzelmét is most ünnepeltük. Harry és Ron még süteményt is hoztak fel a konyháról.
A buli csúcsán, éjfélkor azután megjelent McGalagony, s mindenkit az ágyba parancsolt. Kelletlenül vonszoltuk föl magunkat a lépcsőn, de mindenki jóízűen vetette magát az ágyába. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy ez életem egyik legboldogabb napja volt.