Írta: Ducky

                                                              Örökké együtt

Körülöttem mindenhol átkok röppentek.Mindenhol vér,és mindenhol küzdenek.Velem senki nem törődött,és én se törődtem senkivel.Csak egyvalakit kerestem.Egy embert,aki miatt árva lettem: Voldemortot.Nem féltem,hiszen tudtam,hogy mi vár rám.

  Megpillantottam Ront.Macnairrel párbajozott.A halálfaló egy átkot küldött felé,de gyorsan kitért előle.Ám mikor oldalra ugrott,elvesztette az egyensúlyát,és elesett.Macnair csak erre várt.Ron fölé hajolt,a fiúra szegezte pálcáját, és ezt kiáltotta:- Adava Kedavra! Nem bírtam odanézni,de így is tudtam,mi történt.Ron meghalt.De most nem számított.Úgyis találkozni fogok vele...Ahogy mentem,egyre több ismerőst látok meghalni.Én csak mentem tovább.Arcomon lecsordul egy könnycsepp,de meg se rezzenek.A halál egy új kaland kezdete.Nekem a mostani kalandból már elegem van.Azt akartam,hogy tűnjön el minden!Ne lássak,ne halljak,ne érezzek...

  És ekkor megpillantottam Őt.Csak állt egy helyben,és a csatát nézte.Nem vettem észre rajta semmilyen érzelmet.Majd mikor találkozott a tekintetünk,olyan erővel hasított bele a fájdalom a sebhelyembe,mintha valaki egy baltával szét akarta volna ütni a fejemet. Térdre rogytam.Ziháltam a fájdalomtól.Éreztem Voldemort tekintetét a tarkómon.Megmarkoltam a pálcámat,hirtelen felugrottam és elkiáltottam magam: - Crucio! Voldemort nem számított a támadásra.Az átok telibe találta,és most életemben először azt akartam,hogy Voldemort is ugyanúgy szenvedjen,ahogy én is szenvedtem.A földön fetrengett és üvöltött.Elhatároztam,hogy soha nem fogom megszakítani a varázslatot.Hagy tudja meg ő is,hogy mi az a szenvedés!

  Ekkor erős fájdalmat éreztem a tarkómon,amitől kis híján elájultam.Az ütéstől megtántorodtam,és vagy 2 métert repültem.Az egyik halálfaló volt az,de nem törődött velem,hanem ment tovább harcolni.Voldemort kihasználta az alkalmat.Mire és fölkeltem,már el is kiáltotta magát: - Adava Kedavra! Éreztem,hogy elakad a lélegzetem.A fejem mintha levegővé vált volna,és lassan ereszkedett lefelé,elöntve a testemet.Már nem hallottam semmit,nem láttam semmit,nem éreztem semmit...Minden fekete és sötét.Olyan volt,mint egy végtelen hosszú alagút. Majd hirtelen fényt láttam és gyönyörű színeket.Csodálatos volt!Tudtam,hova vezet ez az út.És nem akartam mást,csak a végére érni...hogy egy új kalandot kezdhessek,hogy végre azokkal lehessek,akiket igazán szeretek:a szüleim,Ron,Hermione,Weasleyék,Sirius és a többiek.És most nincs Voldemort.Nincs,aki elvegye őket.Együtt lehetek velük örökkön örökké...