Író: Gabi

Véged!

Itt állok a Roxfort előtt. Egy szép, száztornyú kastély. Bár a közelmúltban történtek után hívhatnám akár a héttornyú Jedikulának is. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a harc így fog végződni. Azt persze mindig is éreztem, hogy az én igazgatóságom alatt fog ez végbemenni.

Nem is tudom, végül is hogy kötöttünk ki itt, ahol most vagyunk…

Roxfort. Az egyik legjobb varázslóiskola a világon. Sok tehetséges tanuló került ki ennek az iskolának a padjaiból. És ez az iskola adta a legnagyobb gonoszságot is a világnak, Voldemortot.

Roxfort. Sokaknak ez a hely nyújtott menedéket. Talán az egyik legbiztonságosabb hely is a világon. És ezt Voldemort is tudta. Ki is használta.

Néhány részlet még ma is homályos a történtekből. Hirtelen csak azt tudtuk, hogy itt van. Eljöttek a halálfalók, s velük együtt Voldemort is.

Harryt és társait szerencsére még idejében elküldtük Sirius házába, ahol a Rend többi tagja (akik persze nem tanárok voltak) gyűlt össze.

Voldemort a diákokat és tanárokat szó szerint túszul ejtette. A diákokat saját klubhelyiségükbe, a tanárokat pedig a tanáriba zárta be. Természetesen a halálfalók gyermekeit és Perselust, akit még mindig a hívének hitt, békén hagyta.

A halálfalók gyerekeitől megtudott lehetséges kijáratokat szigorúan őrizte.

A Roxfortot tette meg főhadiszállásává. De több támadásra már nem volt ideje.

Voldemort szörnyen földühödött, amikor jelentették neki, hogy Harry nincs az elfogott diákok között. Megfenyegetett, ha nem hozzuk eléje „azt a kis pondrót”, akkor minden félórában megöl egy diákot.

De ezzel elkésett. Addigra már kész volt a tervünk. Mivel Perselusnak szabad bejárása volt a bagolyházba, el tudta küldeni a levelem a Rendnek.

Egy kijárat szabadon maradt. Az ifjú Malfoyék nem tudtak a fúriafűz alatt húzódó alagútról, így Harryék azon az úton észrevétlenül bejuthattak.

Sok tehetséges varázslót, akik nem is voltak a Rend tagjai, összegyűjtöttünk arra az esetre, hogy ez megtörténik. Így több százan jöttek harcolni a század leggonoszabb varázslója ellen.

A halálfalókkal a birtokon és Roxmortsban, mivel nem voltak kellőképpen fölfegyverkezve, könnyedén elbántak.

Mi a kastélyban vártuk a megbeszélt jelet. Perselus bejött hozzánk, s észrevétlenül biccentett felém. Egy régi könyvből tanult varázslattal pálca nélkül lefegyvereztem a minket őrző halálfalókat. Perselus visszaadta a varázspálcáinkat.

Minerva és Alastor elment kiszabadítani a diákokat, az eddig harcképtelenné tett ellenséget pedig rögtön elküldtük a Minisztériumba.

Voldemortot váratlanul érte a támadás. Két tűz közé került.

Mert addigra már betörtek a kinti varázslók is. A halálfalók közül már csak a keménymag maradt: Malfoy, Crak, Monstro, Nott, Dolohov, Avery, Lestrangék, Macnair és Féregfark. Na és persze maga Voldemort.

A nagyterembe szorítottuk be őket. De a végső csatára Harry és Voldemort között a tó mellett került sor. Újból lejátszódott a jelenet a pálcákkal: az összekapcsolódás, az aranyketrec, a gyöngyök…

Ezalatt mi végeztünk a többi halálfalóval, de tudtuk, hogy Voldemortot csak Harrynek szabad megölnie. A Sötét Nagyúr, ahogy önmagát nevezte, hiába nagy varázserejének, nem tudott győzni Harry felett. A fiú halálos átka telibe találta, s élettelenül terült el a földön. Ellentétben a többi esettel, az ő teste elporladt.

Alatta megnyílt a föld, s elnyelte hamvait.

Végre föllélegezhettünk. A 20. század legsötétebb, leggonoszabb mágusát utolérte a Végzet. Perselus karjáról pedig véglegesen eltűnt a Sötét Jegy.

Voldemort hiába tartozott a legtehetségesebb tanítványaim közé, nem tanulta meg, hogy gyűlölettel és gonoszsággal nem igázhatja le a világot.

Sok időbe telik majd, amíg újra úgy fog kinézni a kastély, mint a harc előtt. Végülis… most már békés idők várnak ránk.